Akik figyelemmel követték A csodálatos Pókemberrel kapcsolatos publikációimat, tudhatják, hogy én már jó előre temettem ezt a filmet, mondván, hogy a franchise mindössze tíz év utáni rebootolása semmi jót nem eredményezhet, ráadásul a trailerek sem győztek meg túlságosan. Ennek a negatív hozzáállásnak is köszönhető, hogy számomra A csodálatos Pókember az idei év legnagyobb meglepetése, kérem szépen, ez a film egyszerűen fantasztikus lett. Mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy Marc Webb véghez vitte azt Pókemberrel, amit Nolan Batmannel. Ne értsetek félre, én szeretem Sam Raimi Pókember filmjét, A csodálatos Pókember mellett a 2002-es produkció azonban csak bugyuta bohóckodásnak tűnik. Webb megcsinálta azt, amire már minden képregényrajongó várt: Vászonra vitte az IGAZI Pókembert.

A történet beindítója, fő mozgatórugója pont az a cselekményszál, amivel Raimi egy pillanatig sem foglalkozott. Vajon mi lett Peter szüleivel? Miért kellett még kiskorában elmenniük, és miért nem hallott azóta róluk egy árva szót sem? A válaszok után kutatva a gimnazista Parker eljut apja volt munkatársához, a Norman Osborn által alapított Oscorp tudósához, Dr. Curt Connorshoz. A férfi korábban elveszítette az egyik karját, és épp azon dolgozik, hogy különböző fajok génjeinek keresztezésével az emberi szervezet is képes legyen a gyíkokéhoz hasonló regenerációra. Ez a doktor számára is a megváltást jelentené. Kiderül, hogy Peter apja és Curt ugyanezen a kutatáson dolgoztak annak idején együtt. Miközben a fiatal srác, magát gyakornoknak álcázva, kutakodik az Oscorpnál, rátalál egy laboratóriumra, ami tele van génkezelt pókokkal, és az egyik meg is marja. Eközben Curt Connorst sürgeti a vezetőség, hogy minél előbb érjen el eredményt a regenerációs szer kifejlesztésével, mert a haldokló Norman Osbornnak szüksége van rá. Az eddig megfelelő mennyiségű tesztnek alá nem vetett szérumot a doktor magán próbálja ki. A keze visszanő, ám az átalakulás nem áll meg ennyinél. Emberi intelligenciával rendelkező óriásgyíkká válik, aki elhatározza, hogy minden embert a saját képére formál, és egy új uralkodó fajt hoz létre. Ugye, mint abban a bizonyos képregényben.

A történet sokkal komolyabb hangvételű, mint a 2002-es produkcióban, a játékidő első felét erőteljes thriller-légkör járja át. Valljuk be, hogy Raimi filmjében azért akadt néhány elég kínos és fölösleges jelenet. Na, Webb ezekből semmit sem hagyott meg. A jópofa Pókember-humor is sokkal képregény hűbb kivitelezésben van jelen, és Peter karaktere is emberközelibb, mint a korábbi produkcióban. Hozzá kell tenni azt is, hogy Raimi sok mindenben eltért az alapanyagtól. Webb ezt nem teszi, Peternek például nincsen organikus hálója, hanem ahogy a képregényekben, itt is hálóvetőt, és hálófolyadékot készít magának ( a képregényben egy ideig volt organikus hálója, de csak évtizedekkel a karakter megszületése után ). És természetesen a főhős vágyát képező nő sem Mary Jane, hanem Peter a képregénysorozat szerinti első barátnője, Gwen Stacy. A cselekményvezetés nagyon jó, a forgatókönyv egyaránt merít a klasszikus Pókember képregényből, a The Amazing Spiderman első sorozatának 6. számából, amiről az írásomat az előző bekezdés végén linkeltem is, és az Ultimate Spiderman sorozatból is, mely arra hívatott, hogy Pókember történeteit napjainkba aktualizálja.

A színészgárda bámulatos teljesítményt nyújt. Andrew Garfieldot eddig annyira nem kedveltem, de ezután a húzása után már nagyon bírom. Olyan Peter Parkert mutat be a srác, aki tényleg hasonlít a képregénybeli, főleg az Ultimate-beli figurára, és akivel igazán tudunk azonosulni. Remek játék, látszik, hogy Garfield Pókember rajongó, igaz, néha azért kicsúszik a gyeplő a kezei közül, leginkább azokban a jelenetekben, mikor Peter cikisebb helyzetbe kerül, de azért nagy gondok nincsenek. A drámai jelenetekben például egyenesen zseniális a színész játéka. Emma Stone esetében nagy hibát vétettem, hogy első alkalommal A házinyusziban néztem meg, ahol egyszerűen minden borzalmas volt. Így, ahogy az sajnos szokásom, egy időre beskatulyáztam, de jelentem, ezennel kilépett az általam eddig meghatározott kategóriájából, és most már vérprofi színésznőként tartom számon. Ha ilyen színvonalú alakításokkal folytatja, a jövő nagy színésznője lehet. Várjuk a Gangster Squad című maffiafilmet, ahol a lány ismét bizonyíthat. Természetesen bűn lenne szó nélkül elmenni a mellékszereplők mellett. Ben bácsit Martin Sheen kelti életre, aki, mintegy pályafutását megkoronázandó, hatalmas tiszteletkört fut A csodálatos Pókemberben. Remélhetőleg a kicsi fia is megnézi a filmet, és elgondolkodik egy kicsit, hogy hol akar majd tartani, ha annyi idős lesz, mint apuci. Curt Connors szerepében az eleddig nem túl ismert Rhys Ifans parádézik. Persze Willem Dafoe Manóját nem sikerül lepipálnia, de azért szélárnyékba simán megközelíti. Mindezek mellett a mellékszereplők táborából személyes kedvencem Denis Leary, akinek az esetében hatalmas szó, hogy jeleneteinek nézése közben csak nagyon ritkán jut az ember eszébe Tommy Gavin, pedig mára már a színész elérte, hogy mindenki az útkeresése közben alaposan eltévedő tűzoltóval azonosítja. Tény, hogy Leary a Ments meg!-ben olyan szinten zseniális alakítást nyújt, ami a sorozattörténelem egyik legjobbja. Öröm látni, hogy tud még más karakter bőrében is parádézni, nem vált teljesen eggyé Tommyval.

Az előzetesek alapján én már villamosszékbe küldtem gondolatban A csodálatos Pókember látványvilágát. Hogy miért tettem ezt, azt ne kérdezzétek, mert én magam sem tudom. Valószínűleg sík hülye vagyok, hiszen az akciójelenetek pörgősek, izgalmasak, elképesztően kreatívak, és piszok módon látványosak. A Gyík kivitelezése is pazar minőségűre sikeredett, és Pókember, az előző filmhez képest felújított szerkója is marhára badass, habár első ránézésre inkább kicsit szokatlan. De ez tényleg csak egy percig tart, utána már egyből megszeretjük ezt az új ruhát, mely sokkal földhözragadtabb a Raimi-félénél, és eltudjuk hinni, hogy tényleg egy gimnazista srác varrta. A zeneszerző James Horner, aki A rettenthetetlenben végzett munkájával örökre felírta magát a legnagyobbak közé, és ezúttal is istenkirály dallamokat varázsol a jelenetek alá, mindig eltalálja a megfelelő hangulatot.

Túlzásnak fog hangzani a végértékelés, de higgyétek el, nem az. Akárhogy kerestem, már-már őrült módjára kutattam, nem találtam semmiféle hibát A csodálatos Pókemberben. Belekötni semmibe sem tudok, ellenben tiszta szívemből imádom ezt a filmet. Ebből nem következhet más, csak a 10/10.