Rasszizmus. Az emberi faj legbutább velejárója. Mindenkiben ott lappang, és sokakból elő is tör. Viszont az eredménye sosem boldogság, gondtalanság, szeretet. A fajgyűlölet nem szül mást, csak dühöt, rombolást, szenvedést, bűnt, pusztítást, és halált. Idővel egyaránt végez a rasszistával, és fajgyűlöletének tárgyával is, de közben kárhozatra ítél maga körül mindent, ami szép és tiszteletreméltó. Viszont vannak néhányan, akik még időben meglátják a fényt, és elindulnak a helyes irányba. Számukra még van lehetőség a megváltásra. Legalábbis Paul Haggis szerint, aki mindezt annyira hitelesen közvetíti felénk, hogy maradéktalanul elhisszük minden szavát.
Haggis kettő nagy túlzással operál. Ezek közül az egyik remekül működik, a másik viszont kicsit sok. Utóbbi a rengeteg történeti szál, melyek csak a néző szemének láthatóan ugyan, de összefüggnek. Ez természetesen jó ötlet, viszont a szálak száma túl sok. Egy-kettővel kevesebb nevet tartalmazó karakterlistával is remekül átlehetett volna adni az üzenetet. A másik dolog a rasszizmust bemutató szituációk. A direktor és társa kizárólag olyan jeleneteket írtak, melyekben a fajgyűlöleten van a hangsúly, más témákra egyáltalán, de tényleg percig sem tér ki a film. Kizárólag tömény, zseniálisan filmre varázsolt utálatot, bőrszín és származás okán egymást bántó, kínzó embereket láthatunk. Eleinte furcsa lehet, hogy a témát ennyire az arcunkba nyomják, de mikor azt vesszük észre, hogy a film a végéhez közeledik, de mi tátott szájjal figyelünk még mindig, és pislogni sem merünk, na akkor jövünk rá, hogy Haggis egy zseni.
A filmet két részre lehet bontani, melyek elég erőteljesen elkülönülnek. Az első szűk egy órában láthatjuk a felvezetést, melyben a rendező kizárólagossá teszi, hogy miről is lesz itt szó. A második órában már egymást váltják a megfelelő mértékben sokkoló, csontig ható jelenetek. Megrázó, könnyezésre késztető képsorok áradnak felénk szüntelenül, gyönyörű zenei aláfestéssel. A produkció ezen részében az alkotók kiválóan érzékeltetik az események egymásból való következését. Egy haragos felindulásból elkövetett, jelentéktelennek tűnő hiba halált okozhat, míg egy apró, de jó döntés életet ment. Aki megnézi az Ütközéseket, soha nem fogja elfelejteni a kislányát magához szorító, némán, de mégis vérfagyasztóan üvöltő, latin lakatost, akinek az élete látszólag egy másodperc alatt omlik össze. Haggis a rasszizmus felett való súlyos ítéletmondás által mutatja meg, hogy a sors, mint olyan, valójában nem létezik. Csupán arra szolgál, hogy az emberek vele fedjék el ostoba, de súlyos következményekkel járó hibáikat. Végül pedig úgyis mindenki megkapja, ami jár...
A színészi játékok egészen fantasztikusak. A gárda két legismertebb neve Sandra Bullock és Brendan Fraser, a sors ( hoppá ) fintora, hogy pont az ő karaktereik a legfölöslegesebbek. Ettől függetlenül mindketten jók, különösen a színésznő alakít nagyot. Bullocknak csak néhány perc jut, de mikor a képernyőn van, pusztítóan hiteles, rideg atmoszférát teremt. A gárdából kiemelendő még Bahar Soomekh ( a Fűrész 3-ban is láthattuk már azóta, mint Lynn Denlon ), aki egy, az összeomlás szélén álló apját megmenteni igyekvő lányt alakít, de Matt Dillon és Terrence Howard - különösen utóbbi - is hatásos játékot produkál. Thandie Newton sajnos eléggé irritáló, elsősorban a karakteréből kifolyólag, viszont a figurának nagyon fontos szerepe van a történetben.
A már említett gyönyörű zenei aláfestések mellett, a jelenetek közti gördülékeny váltást biztosító, kreatív vágás is kiemelendő.
Az Ütközések egy hatásos, ahol kell, sokkoló, nem túlzás azt mondani, hogy gyönyörű film a rasszizmusról és a sorsról. A legjobb filmnek járó Oscar-díj talán egy kicsit túlzás, de ettől még mindenképpen érdemes megnézni!
