Az alternatív történelmi filmek különleges, képviselőt ritkán termelő zsánert képeznek. A készítők jó esetben nem azért írják át a jelentős eseményeket, mert tiszteletlenek a nagy elődök küzdelmeivel szemben, hanem azért, hogy eme hozzáállásukkal ne csupán a múltról, hanem a jelenről és a jövőről is hatékonyan tudjanak mesélni. Emlékezzünk csak vissza Forrest Gumpra, aki úgy rohant keresztül a huszadik századi Amerika történetének jelentős fordulópontjain, hogy saját fajsúlyát eközben fel sem fogta. Vagy idézzük fel a Tarantino gerilla harcosait, akik rommá lőtték Hitlert, esetleg nevezzük meg személyes kedvencemet, Alan Moore Watchmen című történetét, amelyből Zack Snyder rendezett látnoki erejű mesterművet. Zhang Yimou ezt a becses sort kísérli meg gyarapítani A Nagy Fallal, célja elérésének érdekében pedig még Matt Damon-t is csatasorba állítja.

William (Matt Damon) zsoldos, aki profin bánik az íjjal és eddigi élete során sok helyen, számos különböző zászlóért szállt már harcba. Most épp a titokzatos új fegyver, a fekete por felkutatásának szándékával érkezik az egzotikus kelet földjére. A sötétben csapatára támad valamilyen meghatározhatatlan, hősünk által korábban nem ismert lény, akit az utolsó pillanatban sikerül semlegesíteni. William egyetlen életben maradt társával (Pedro Pascal) és a szörny levágott mancsával útra kel, hogy végül a nyakig felfegyverzett katonák által őrzött Kínai Nagy Fal képezze menetelése ideiglenes vagy tartós végállomását. Hamarosan kiderül, hogy az építészeti csoda vérszomjas bestiák hordájától óvja a világot. Olyanoktól, amilyenekkel a zsoldosok is összefutottak korábban. William így kénytelen íjat ragadni, és a kínai sereg oldalán harcba szállni. 

A Nagy Fal alapötlete eredendő minőségében igazán tetszetős, hiszen ha valami, akkor ez a történelmi jelentőségű, hatalmas építmény bőven kiállja a népi vagy filmrendezői legendák alternatív történelmet és mitológiát képező ostromát. A gond az, hogy eme lelkesedésnél nem igazán jutott tovább a forgatókönyv. A sztori amúgy részben a Z világháború alapjául szolgáló szegmentált regényt jegyző Max Brooks fejéből pattant ki, így talán indokoltan várhattunk volna a végeredménynél fantáziadúsabb sztorit.

Várni azonban várhatjuk, de talán csak akkor kapjuk meg, amikor keleten nyugszik a nap, hiszen hiába az alapvető helyszín minden egzotikuma, hogyha a cselekmény paneljei nem képesek feltölteni szívvel, lélekkel és esetleg még hangulattal is. Nem, sajnos az alapkonfliktus túlzottan elnagyolt. A szörnysereg és a nagy háború magyarázataként csupán homályos, a fikció ölén is egyszerű elméletként működő mitológiai hátteret kapunk, így a bonyodalom lényegi magva nem szilárdul meg, jobb híján csak lóg a levegőben. Dicséretes azonban, hogy a forgatókönyv többlettartalmat próbál csempészni a lények mögé, eme tervében pedig nem másra, mint az emberi kapzsiságra fókuszál. Kár, hogy eme mondanivaló csak harmatgyengén és eléggé szájbarágósan manifesztálódik a kész műben.

William karaktere érdekes lehetne, hiszen egy, a világ végéről jött, sokat látott zsoldos komoly érzelmi kálvárián mehetne keresztül ebben a történetben. De nem megy, meg nem is jön, egyszerűen csak ácsorog, na meg néha ellő egy-két nyílvesszőt. Az elsődleges gond az, hogy tényleg nem tudunk meg róla többet, csak annyit, hogy ő egy világ végéről jött, sokat látott zsoldos. Pedig még a menekülés és a harc ellentétének szorításában formálódó választási kényszer okán kiburjánzó morális válságot is megpendíti a produkció, ám a karakterrajz még így sem képes igazán emlékezetessé válni. Ezt érezhette tán Matt Damon is, akit sajnos bárkire lecserélhetnénk, hiszen a tehetséges színész most vajmi keveset mutat meg abból, amiért világsztárrá vált.

A potenciál lehetőségét tehát érezzük, illetőleg a történet bizonyos pontjain a komolyabb kreativitásra tett kísérlet magvai is el-elröppennek a fülünk mellett. Viszont akad a szkriptnek egy vonulata, ami nemes egyszerűséggel értékelhetetlen, sajnálatos módon egyenesen kritikán aluli színvonalat képvisel. Ez az elem nem más, mint a szövegezés. Olyan szinten bugyuta, erőltetett és fárasztóan infantilis mondatokat puffogtatnak a szereplők, hogy már az is hihetetlen, hogy képesek voltak legalább egyszer elröhögés nélkül rögzíteni a jeleneteket.

Zhang Yimou amúgy eléggé neves filmművész a keleti mozgókép világában, és való igaz, a forgatókönyv nagyon megnehezíti a dolgát, de azért A Nagy Falat is próbálta lehetőségeihez képest minél jobban feljavítani. A direktori munka tudatosságról árulkodik, a cselekményvezetés azonban kigáncsolja, hiszen a legelső szörnyjelenés vélhetően azért van rommá vágva és közelikkel élvezhetetlenné téve, hogy a néző egyelőre ne lásson sokat az ellenfélből, ám néhány perccel később már teljes valójukban csodálhatjuk meg a förtelmes jószágokat. Így pedig oda a rejtélyesség hatása, Ridley Scott Alien-je pedig sír a sarokban.

De ha már így alakult, akkor Yimou, varázspálcája néhány kimért lendítésével egészen korrekt akciókat komponál, amelyeket szép nagy totálokkal körít, továbbá varázslatos statisztakezelést prezentál és még a CGI-t is ügyesen használja, bár nem kellő felelősséggel, hiszen a komputeranimáció nem elég erős ebben a filmben ahhoz, hogy túlzásba vigyék a készítők. De azért egy kicsit mégis túlzásba viszik. Megemlítendő még Ramin Djawadi neve, akiről szinte el sem hisszük, hogy a Trónok harca és a Westworld kiváló soundtrackjei után képes volt ilyen jellegtelen, tucatfantasyzenét komponálni.

Kétségtelenül vannak lehetőségek a produkcióban. Kicsivel több a rendezésben, mint a forgatókönyvben, de összességében nem lenne veszett a helyzet. Mégis, mintha a stáb önmaga ellensége lenne, olyan falon akar felmászni, ami túlzottan magas, amihez a csapat képességei még nem foglalnak magukban kellő tapasztalatot és precizitást. Így pedig csak Zhang Yimou kapaszkodik fel az igazán nagy falra, a többiek megrekednek valahol a földszint fölött néhány méterrel, és ott csak lengnek és lengnek, és hülyeségeket beszélnek. 5/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!