Quentin Tarantino egy néhány éve adott interjúban azt mondta, hogy nem hajlandó felelősséget vállalni azokért a cselekedetekért, amiket egyesek esetlegesen filmjei hatására követnek el (a kérdés ugye az erőszak-ábrázolás kapcsán merült fel). Kizárólag saját karaktereiért és a velük való bánásmódért vállal felelősséget. A népszerű rendező erős feszültség hatása alatt mondta ezt, és talán ő maga sem fogta fel, hogy megfogalmazott gondolatai mekkora súllyal bírnak. Tarantino eme álláspontjával jogokat tulajdonít a fiktív karaktereknek. Márpedig olyan korban élünk, amikor már ténylegesen számolnunk kell a Westworldhöz hasonló kalandparkok kezdetleges prototípusainak megszületésével. Vajon többnek minősül-e egy ilyen hely, egy interaktív, fizikai térben lokalizálódó játék, mint az évtizedek óta megszokott videojátékok és filmalkotások? Mert ha igen, ha a megteremtett, gépi alapú létformák, kézzelfogható karakterek jogokat érdemelnek, ha felelősséggel tartozunk értük, a velük való bánásmódért, akkor a játékoslét komplett szisztémáját újra kell gondolnunk. Márpedig ha már a papíron, filmen vagy számítógépes programon létező figurák is a puszta szellemi értékelésnél és becsülésnél több jogot kapnak, akkor ilyen szempontból csupán előszobául szolgálhatnak egy eljövendő, komplexebb játék szereplői köréhez, amelynek tagjait már egyáltalán nem lesz egyszerű megkülönböztetni saját magunktól. De hát ettől lesz a játék igazán élethű...

A Westworld nem csak az idei év legnagyobb televíziós bravúrja, hanem egyben az HBO történetének egyik legnagyszerűbb produkciója is. Habár a második évadot már bejelentették, azon ritka eset példájával van dolgunk, amikor a nyitószezon is kerek egészet alkot, megválaszolja a szükséges kérdéseket és maradéktalanul kielégíti a nézői kíváncsiságot. Mert a Westworldtől válaszokat akartunk kapni, ám az évadfináléig abban sem lehettünk igazán biztosak, hogy mik a kérdéseink. A nagyszerű szezont ebből kifolyólag koronázza meg remekbe szabott zárórész, hiszen a másfél órás epizód során egymást érik a fordulatok, a kör bezárul, a karakterek útja pedig elérkezik a katartikus, egyszerre megbabonázó és szörnyen rémisztő véghez.

És valóban, a történet egyik fő kérdésköre azon jelenség köré csoportosul, ami már különböző, korábbi science fiction klasszikusoknak, így a Szárnyas fejvadásznak és a Páncélba zárt szellemnek is vezető problémája volt. Képes lesz-e az ember gépi kontextusú, komputerprogramon alapuló életformát teremteni? Olyan érző és gondolkodó lényt, aki a húson már túl van, de minden egyéb szempontból megfelel annak, amit az élőlény kategóriája alatt értünk. A Westworld talán még erősebben tudja érzékeltetni ezt a lehetőséget, hiszen az extrém mértékben felgyorsult technológiai fejlődésnek köszönhetően úgy érezhetjük, hogy az emberiségnek hamarosan, akár még a mi életünkben szembe kell majd néznie ezzel az újszerű... mi is ez? Baj, veszély, konfliktushelyzet vagy éppen ajándék? Szóval ezzel az új jelenséggel.

És amikor ezt elismerjük és szembenézünk vele, akkor a meginduló lavina hozni fogja magával a felelősség kérdését. A Westworld belső nézeteltérésének keretei között azon vitázik, hogy az android mikor emelkedik az ember szintjére és mikortól megy bűnszámba az, hogy fájdalmat okozunk neki vagy esetleg félelemben tartjuk. Mert a kalandpark karakterei erre valók. A vendégek lelövik, megerőszakolják, kínozzák őket. Kegyetlenül, mert tudják, hogy cselekedeteiknek nincs súlya, nincs következménye. Viszont, ha elismerjük, hogy az android egyenrangú létforma, akkor az ellene elkövetett bántalmazás ugyanolyan elbírálást igényel, mint az ember-ember összetűzés esetén. És ekkor kell elgondolkodnunk: Ezáltal a gépi létforma túlnő rajtunk? Többé válik attól, hogy nem emberként emberi bánásmódban részesül?

Mivel a való világban egyetlen képkocka sem játszódik, nem tudhatjuk, hogy napjainkhoz képest mennyivel később járunk az időben, ahogy azt sem, hogy miként fest a tényleges társadalmi helyzet. Mennyiben változott meg? Hova jutott a médiakonvergencia és a hétköznapi technológia fejlődése? Épp ezért érdekes elgondolkozni azon, hogy valójában kicsodák a kalandparkba érkező látogatók. Talán ők mai világunk gamer generációjának leszármazottai. Westworld lehet, hogy nem több, mint a korábban képernyők előtt megélt interaktív élmény fizikai továbbgondolása. A közönség talán a kiterjesztett valóságba menekül a realitás, a ténylegesen létező elől. Egyszerűbb és könnyebb lehet egy világos szabályok szerint működő világban létezni, mint a bonyolult és sokszor céltalannak tetsző valóságban. De az is elképzelhető, hogy mindez csupán a hatalomról szól. Erős és gazdag emberek kihasználják, hogy van egy hely, ahol legális körülmények között uralkodhatnak és művelhetik azt környezetükkel, amit szerintük megérdemel. Térdre kényszeríthetik a valóságot, még ha az fiktív is. Számukra ez utóbbi a lényegen nem változtat.

Ennek eredményeképpen azonban megváltozik a látogató viselkedésmintája, amiből a westernvilág torzított szellemképe születik meg csupán. És semmi más. A parkba menyasszonya testvérével és munkatársával, jóformán kapcsolati kényszer hatása alatt érkező William szálán lehet a legjobban megfigyelni a látogatók és az androidok attitűdjei között feszülő kontrasztot. A Westworld paradoxonjában az emberutánzatok emberibben cselekszenek a húsvér embereknél. Mert számukra a cselekmény súllyal, értékkel bír. Ők halandóságuk vélelmének börtönében, vagy talán éppen szabadságában próbálnak túlélni egy veszedelmes tér-idő keresztmetszetben, amit vadnyugatnak hívnak. A látogatók viszont tudják, hogy nem eshet bajuk. Tisztában vannak vele, hogy minden, amit látnak és megtapasztalnak, csupán hiteles szemfényvesztés. Az androidok nem bánthatják őket számottevő mértékben, így könnyedén uralkodhatnak felettük. Ennek köszönhetően viszont a már létező jellemvilágok eltorzult változatai kerülnek napvilágra, az amúgy is őszintétlen emberek még nagyobb, még álszentebb falakat húznak fel maguk köré.

William sorsszerűnek tűnő feladata az, hogy Doloresszel, a számára oly kedves, szinte már szerelmi viszonyt jelentő androiddal közösen felfedezze a parkot és meglelje önmagát. A fokozatosan formálódó cselekmény során láthatjuk, ahogy a férfi ezen fogalmakról alkotott elképzelései teljesen megváltoznak. Mire útja végére ér, más fényben látja a parkot, az androidokat és azt is tudja, hogy amit eleddig önmagáról hitt, az talán csak részben vagy egyáltalán nem fedi le a tényleges igazságot. 

A legelső epizódtól Ed Harris fekete ruhás, kegyetlen cowboyának lépteit követve kutattuk az útvesztő rejtelmeit. Olyan vezérallegóriája ez a sorozatnak, ami autentikus módon csupán a zárórészben fedi fel igazi jelentéstartamát. Ám amikor a kör bezárul, minden csodálatos pontossággal kerül a helyére. Az útvesztő végig izgatott feszültségben tartotta a nézőt, hiszen nem tudhattuk, hogy csupán egy újabb szemfényvesztésről, esetleg pofátlan csalásról, vagy a park egy talán egészen új rétegéről van szó. Egy olyan narratíváról, ahol a szabályok esetlegesen teljesen mások, a kockázat pedig sokkal nagyobb. De persze az is elképzelhető volt, hogy valami egészen más lapul a háttérben. És habár a végső válaszra nemigen számíthattunk, mégis örülhetünk, mert az alternatívák közül ez az elem illeszkedik leginkább a történet egészébe. Ezzel épül fel Arnold piramisa.

Arnold a történet talán legfontosabb karaktere annak ellenére, hogy az utolsó epizódokig azt se tudjuk, hogy néz ki. A park társalapítójának szellemisége a cselekmény jelenében is visszhangzik. Lényeges kérdés, hogy a dekadencia csírája jelenik-e meg Arnold intellektusában, avagy épp ellenkezőleg, a távolról szóló, tiszta és segítő szó taktusai formálódnak benne. Az az üzenet, amitől nem kizárt, hogy az egész játék többé válhat. Valósággá lehet.

A Westworld másik érdekes és viszontagságos figurája Dr. Ford. A szórakoztató központ szellemi vezére és egyetlen még életben lévő alapítója már igencsak szúrja a pénzes tulajdonosok szemét, ám ő mégis rendületlenül dolgozik valamin. Valamin, amit senki nem láthat egészen tisztán, ami a háttérben húzódik és csendesen épül, oly halkan, hogy sokszor maga a néző is elfeledkezik róla. Pedig Ford új narratívája ott bujkál a háttérben és nem tudhatjuk, mikor robban be az éterbe. Mikor veszi kezdetét az új cselekmény, ami valószínűleg magasabb szintre emeli a játékot. Dr. Ford nem csupán új narratíváját, hanem a sorozat katarzisát is építi. Rendületlenül, és célja elérésének érdekében nagy áldozatot hoz: Unszimpatikussá és félelmetessé válik a néző számára. De pont ebben rejlik jellemrajza esszenciája. Megfejthetetlensége okán válik nagyon érdekfeszítővé.

Na és persze Anthony Hopkins is hozzájárul ahhoz, hogy Ford figurája megkapó legyen, sőt, a színészlegenda kimagasló játéka az egyik oka annak, hogy tűkön ülve vártunk az épp következő epizódra. Hopkins karrierje során talán utoljára csinált valami egészen nagyszerűt. Remek választás volt a szerepre és igen, minden mozzanatán és kimondott szaván érződik, hogy érti a karaktert és a történetet. Igazán érti. Evan Rachel Wood akár még egy Golden Globe-díjjal is számolhat, hiszen Hopkins mellet ő is rendkívül erős alakítást produkál, sőt, egyértelműen hozza a sorozat legnagyszerűbb színészi teljesítményét. Persze Ed Harris se semmi kőkemény, férfias, ugyanakkor idővel tragikus rétegeit is felfedő karaktere bőrében.

A Westworld első szezonja olyan volt a tévézés történetében, mint az igaz szerelem megtalálása az ember életében. Tudjuk, hogy egyszer meg kell történnie, mert mérföldkő, és nélküle semminek nincs értelme. Nem látjuk előre, milyen formában vagy hogyan érkezik, de tudjuk, hogy előbb-utóbb fel kell ütnie a fejét. De mi van ha nem történik meg? Akkor nagy bajban vagyunk. De aztán mégis... és fellélegzel, hogy huh, megérkezett. A mérföldkő 10/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!