Úgy néz ki, hogy a sorszámok és az alcímek jelzik a minőséget. A Mission: Impossible franchise első három részének címeit még csupán előbbiek használatával különítették el egymástól, és bizony egyik sem volt valami nagy szám. Az első felvonás egyszer nézhető, de teljesen feledhető tucatfilm, John Woo második része borzasztóan rossz, J.J. Abrams a harmadik körben pedig hiába érzett már rá valamire, az ő alkotása is csak A hidas jelenet, és a köré muszájból felhúzott film alcímet érdemelné. Aztán jött egy pozitív törés, hiszen Brad Bird a Fantom protokollal az utóbbi tizenöt év egyik legfaszább akciófilmjét hozta össze. Most Christopher McQuarrie-n volt a sor, akitől jogosan várhattuk, hogy az előző epizóddal megkezdett vonalat viszi tovább színvonalban, hiszen ha rendezőként nem is, de íróként akadtak már emlékezetes megmozdulásai a múltban, elég ha csak a Közönséges bűnözőket említjük.

Ethan Hunt (Tom Cruise) és csapata egy, a legtöbbek által csupán mendemondának tartott árnyékszervezet, a Szindikátus nyomában lohol. A zavarodott elméjű anarchista, Solomon Lane (Sean Harris) által vezetett antihírszerző ügynökség azonban egy lépés előnyben van. Miközben Hunt a Szindikátus fogságába esik, majd saját kormánya szemében is körözött bűnözővé válik, a CIA igazgatójának (Alec Baldwin) nyomására feloszlatják az IMF-et, így hőseinknek bárminemű háttértámogatás nélkül kell megóvniuk a világot egy minden korábbinál veszedelmesebb terrorszervezett létrejöttétől, ám dolgukat tovább nehezíti a titokzatos Ilsa Faust (Rebecca Ferguson), akiről nem lehet tudni, valójában melyik oldalon áll.

Christopher McQuarrie biztos kézzel bizonyítja, hogy lehet igazi intelligenciát vinni egy olyan moziszériába, ami - a negyedik résszel egyetemben - eleddig csupán a kidolgozatlan világvége fenyegetéseket és az irreális akciófutamokat hordozta stílusjegyeiként. Az író-rendező úgy döntött, hogyha már egyszer ötödik epizódot rendez, akkor nem hagyja, hogy a franchise megálljon a Fantom protokoll amúgy elég magas szintjén, és még egy lapátot emelt a történet összetételére. Az így létrejött forgatókönyv egy meglehetősen komor hangulattal övezett, klasszikus James Bond-szerű elemeivel együtt is hitelesnek ható, feszes cselekményvezetést prezentál, amiben ráadásul még Az üldözött mondanivalójának blockbusteresített verzióját is könnyedén felfedezhetjük. Egy erős logikai baki azért becsúszik, de kizárólag az izgalom érdekében, így ezt azért megtudjuk bocsátani, hiszen a mi érdekünkben történik. Remek ötlet volt a titkosszolgálat elfeketített tükörképét, gonosz ikertestvérét megtenni központi veszélyforrásként, és ezt a pazar sztorielemet csak tovább fokozza a kontraszt, amely szembesít bennünket a ténnyel, hogy a Szindikátus szervezeti szinten kiválóan működik, míg az amerikaiak háza táján saját farkát üldözi a kígyó. Persze, McQuarrie tehetségének hála, az összkép ennél jóval bonyolultabb, és hogy ez egyértelmű legyen, a történet áramlásában gyakran szembejön egy-egy jól időzített, hatásos fordulat.

Christopher McQuarrie rendezői minőségében is remekül megállja a helyét. Filmje a Fantom protokollhoz képest kevésbé grandiózus, ám annál nem is kicsivel stílusosabb. Ez a stílus a könnyed, viccelődő hangvétel leszállításában, és a sötétebb tónus feljebb emelésében leledzik. Akadnak azért poénok, de tényleg csupán egyfajta mellékzöngeként vannak jelen. Akcióból viszont nincs hiány, és ezek a jelenetek egytől egyig remekül mutatnak, csupán néhol zavar be egy kis kamerarángatás. Az akciók változatos skálát járnak be, ráadásul minden jelenetsor egyedi atmoszférával bír. A nyitójelenet igazán extrém, a későbbiek során pedig kapunk mindenféle jóságot, például vízalatti feszültségbombát, és hosszú, zúzós autós-motoros üldözést. Személyes kedvencem azonban nem más, mint a film eleji lopakodós-bunyós képsor az osztrák operaházban, ami, köszönhetően a világításnak, és az operaelőadás nyújtotta zenei háttérnek, zseniálisan melankolikus hangulatot tudhat magáénak. A finálé rendkívül megkapó, leginkább azért, mert minimalistára veszi a receptet, ám mégsem hagy szemernyi hiányérzetet sem maga után.

Tom Cruise remekül alakít a főszerepben. Természetesen Ethan Hunt figurája továbbra sem tartozik a filmtörténelem legbonyolultabb karakterei közé, ám a színész ettől függetlenül hitelesen hozza az ezúttal különösen összetett főhőst, aki valahol az üldözött vad, a legendás szuperügynök, és a lassacskán kiöregedő, de még mindig kemény akcióhős mezsgyéjén egyensúlyoz. Simon Pegg ezúttal is szállít néhány jó poént, ám jó látni, hogy Christopher McQuarrie nem csupán ebben számít rá, hanem ad neki egy kis drámai élt is, amit a színész remekül ki is használ. Rebecca Ferguson a franchise eddigi legerősebb női karakterét formázza meg, és Jeremy Renner is szépen helytáll, na meg itt van Ving Rhames is, aki jó arc, mint mindig. Sean Harris kissé kisarkított, ámde ettől még rendkívül stílusos főgonosza nagyszerűen működik a vásznon, a CIA élén pedig Alec Baldwin-t láthatjuk, akire szintén nem lehet panasz, pláne miután látjuk hatalmas trollkodását a film zárójelenetében.

A Mission: Impossible talán az egyetlen létező moziszéria, ami részről részre válik egyre jobbá, mert az ötödik felvonás - bár a jogot fenntartom arra, hogy esetlegesen csak a friss élmény hatására mondom ezt - talán még a Fantom Protokoll-nál is jobban sikerült. Az mindenesetre biztos, hogy a Titkos nemzet madmaxestül is 2015 legjobb akciófilmje. 9,5/10.