Sokáig szkeptikusan viszonyultam ehhez a sorozathoz. Tudtam, hogy van, tisztában voltam a sikerével, láttam a rendkívül magas IMDB-pontszámot, és olvastam dicsérő cikkeket is róla. Mégsem tudott izgatni. Még Benedict Cumberbatch és Martin Freeman főszereplőpárosa sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy tegyek vele egy próbát. Aztán valahogy mégis megtörtént. Isteni szikrához hasonló módon jött a felismerés, hogy azért illene belekezdeni már, legalább megkísérelni a dolgot. Nagyon rossz döntés lett volna kihagyni a Sherlock-ot az életemből, hiszen igazán jóféle sorozatról van szó.
Mivel az évad mindössze három epizódból áll, amelyek egyenként másfél órásak, tehát jóformán tévéfilm-franchise-ról van szó, úgy döntöttem, hogy a részeket külön-külön veszem górcső alá.
Az első rész rendkívül erős megalapozása a szériának. Először megismerjük a háborús emlékei által kísértett ex-katonaorvost, John Watson-t (Martin Freeman) A férfinak normális lakásra lenne szüksége a lyuk helyett, ahol jelenleg lakik, és egy régi ismerőse ajánl is neki egy fickót potenciális szobatársként. Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch) nem éppen szokványos figura, erről John már az összeköltözés előtt meggyőződik. Az idejét tanácsadó nyomozóként töltő, zseniális elme mellett Watson élete hamar izgalmas fordulatot vesz. Hőseinknek egy rejtélyes öngyilkosságsorozattal van dolguk, Sherlock azonban sorozatgyilkost gyanít a háttérben. És ezzel igazán beindul a sorozat első, meglehetősen pörgős felvonása. A pörgőst a szó lehető legszorosabb értelmében kell venni. A nyitóepizód egy pillanatra sem ül le. Sherlock agya egyfolytában jár, hihetetlen megfigyeléseiből lenyűgöző következtetéseket von le, és a higgadt profizmus, amivel benyomásait taglalja, kilóra megveszi a nézőt. A modern kor kontextusába átültetett nyomozózseni karaktere magával ragadó. Egyedi szóhasználata, antiszociális személyisége, és végtelen zsenialitása lenyűgöző. Vele kontrasztban áll Watson, aki próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné a kalandos nyomozás, de nem képes elrejteni kíváncsiságát, így újdonsült társával végig ott tartózkodik a tűzvonalban. A cselekményvezetés remek súlyozással bontja ki a történet lényegi magvát, a néző figyelmét egy pillanatra sem engedi lankadni. A sztori kiváló vágás kíséretében folyik, Sherlock gondolkodási folyamatait pedig nagyszerű vizuális megoldásokkal érzékeltetik a készítők. A történet kibontakoztatása mesteri, a végkifejlet egészen hátborzongató. Az epizód során főszál is megjelenik, ami végképp garantálja, hogy visszatérjünk a második részre.
The Blind Banker
A bivalyerős kezdés után visszavettek az alkotók a második körre. Ez a rész is elég jó, ám mégis valahogy átlagosabbnak mondható. A történet szerint hőseinknek olyan gyilkosságokkal van dolguk, amelyek elkövetője titkosírással fenyegeti meg áldozatait a tett végrehajtása előtt. Az áldozatok között semmilyen kapcsolat nincsen, legalábbis ezt mutatják a jelek, és ez elég is ahhoz, hogy Sherlock fantáziája beinduljon, megkezdődik a nyomozás. A történetvezetés izgalmas, szépen, részletes tálalásmód kíséretében kalauzolja a szereplőket a végkifejlet irányába, viszont ezúttal nem beszélhetünk olyan erős áramlásról, olyan nagy mértékű sodró lendületről, mint amilyennel a nyitóepizódban találkozhattunk. Sherlock nyelve nem pörög annyira gyorsan, az összkép nem válik kirobbanóvá. De azért jó kis rész ez, az érdeklődésünket sikerül fenntartania, a sztori kibontakoztatása érdekes fordulatokat szállít, a finálé pedig egészen beteg. A főhős továbbra is zseniális, még akkor is, hogyha ezt ezúttal kevésbé érzékelteti. A modern Sherlock személyiségrajza a sorozat zászlóshajója, a figura elképesztően jól működik az érezhetően köré szabott forgatókönyv történetében. John Watson pont azért nagyszerű partnere Holmes-nak, mert a főhősétől teljesen különböző jellemmel rendelkezik. Kissé cinikusan áll Sherlockhoz, állandóan morog rá, de nem győz nem részt venni az izgalmakban.
The Great Game
Az unatkozó Sherlock kétségtelenül vicces jelenség, ám kedvenc tanácsadó nyomozónknak nemsokára lesz dolga bőven, hiszen a készítők az évad egyértelműen legjobb epizódját indítják be, amikor a szociopata, magának való, de zseniális főhőst összeeresztik egy szociopata, kegyetlen, de zseniális gonosztevővel, aki kisebb, de fogós ügyek egész tárházával sorjázza bajnokunkat. A szezonzáró epizód durvábban pörög, mint a 24, az izgalom a tetőfokára hág, Sherlocknak pedig minden rideg profizmusát, leleményességét, és zsenialitását latba kell vetnie, ha győzedelmeskedni akar ebben a gyilkos játszmában. A The Great Game még az előző két epizód függvényében is kiemelkedően intelligensnek mondható. Komplex, lehengerlően lendületes, lélegzetvételnyi pihenőt sem adó kaland, ami bizony aktív figyelmet igényel nézője részéről. Az epizód fantasztikusan izgalmas fináléjában a főszál kap jelentős teret, felfedi arcát a gonosz, és természetesen érkezik a várt cliffhanger is.
A három részről elmondható, hogy konstans módon kiváló zenét szállítanak. Komolyan, a Sherlock büszkélkedhet az egyik legjobb sorozat-soundtrackkel a tévétörténetben. Benedict Cumberbatch félelmetesen fantasztikus a főszerepben. Hihetetlen ez a csávó, egészen elképesztő, hogy mennyire hitelesen hozza a modern Sherlock Holmes karakterének minden rétegét. A színész játékával egyszerre teszi elgondolkodtatóvá, kissé ijesztővé, és megrökönyítően szórakoztatóvá a figurát. A főszereplőtől rendesen elmarad ugyan, ám összességében elmondható, hogy Martin Freeman ügyesen asszisztál Cumberbatch parádézása mellé.
A Sherlock nem kiegyensúlyozottan zseniális, ám összességében nagyszerű sorozat. Az első évad legalábbis mindenképp. 9/10. Hová is tettem a második szezont... Hé, megvan!