A Harry Potter-széria olyan franchise, aminek minden részét moziban láttam első körben. A regényeket is elolvastam, kivéve az utolsót, azt a harmadánál befejeztem, na nem azért mert nem tetszett, hanem mert már ismertem a fontos fordulatokat, így motivációmat vesztettem a továbblapozás irányában. Amikor a legelső könyvet filmre vitték, még tízéves sem voltam, és magából a mozizásból már nem is emlékszem sokra, de az szilárdan megmaradt a fejemben, hogy nagy élmény volt. A későbbiekben otthoni filmezés keretein belül is számos alkalommal megtekintettem az alkotást, de a legutóbbi megnézéskor is maximum általános iskolás lehettem. Szóval fogtam, és elővettem újra a művet, hogy megtudjam, felnőttként is tetszik-e. A Baljós árnyak után hátha sikerül még egy szép gyermekkori emlékemet porrá zúzni.

Ezúttal szerencsére nem jött össze.

Harry Potter (Daniel Radcliffe) kiskorában elvesztette szüleit, akik a kor legveszélyesebb sötét mágusával, Voldemorttal szegültek szembe, és ez a vesztüket okozta. Harry azonban rejtélyes oknál fogva túlélte a gonosz varázsló támadását, sőt, a mágikus világ úgy tudja, vagyis úgy szeretné tudni, hogy végzett is Voldemorttal. Az esemény egyetlen fizikális nyoma egy villám alakú sebhely a srác homlokán. Harry 11 éves koráig nagynénje családjánál lakik, ám Vernon bácsi (Richard Griffiths) és Petunia néni (Fiona Shaw) úgy bánnak vele, mint holmi nemkívánatos háziállattal. A fiú születésnapján betoppan Hagrid (Robbie Coltrane), a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola kulcs- és háztájőrzője, így Harry megtudja, hogy mágikus erő bujkál benne, valamint azzal is szembesül, hogy felvételt nyert a mágusképzőbe. Megismeri múltját, és miközben megkezdi első tanévét, meglepődve tapasztalja, hogy mekkora hírnévvel rendelkezik a varázsvilág számára. Jó barátokra lel a szerencsétlen Ron (Rupert Grint) és a stréber Hermione (Emma Watson) személyében. A tanév azonban nemcsak békés tanulást hoz a címszereplőnek, hiszen a kastélyban elrejtettek valamit, amire sötét erők áhítoznak, és Harryre vár a feladat, hogy megállítsa őket.

A J.K. Rowling által megálmodott, lenyűgöző varázsvilágot Steve Kloves forgatókönyvíró és Chris Columbus rendező kiválóan álmodták a vászonra. Nagyszerűen érvényesül a mugli, tehát a varázstalan, és a varázslóvilág között jelenlévő párhuzam. A boszorkányok világa alapvetően nem különbözik a hétköznapi emberek életétől, ám itt minden rejt magában valamifajta elbűvölő pluszt. Van valami varázslat ezen a síkon, ami a mugli világnál magasabbra emeli a mágikus birodalmat. Az iskolában nem unalmas tucattantárgyakat, hanem bájitalkeverést meg seprűlovaglást tanulnak, a foci megfelelőjeként pedig életveszélyes bandaháborúkat nyomatnak kviddics címszó alatt. A kutyának három feje van, a kentaur olasz, a troll pedig butább még interneten lakó rokonainál is, ám mégis, minden egyes lény varázslatos. Magával ragadó mágusvilág elevenedik meg, kezdve a monumentális kastélytól, az étkezőben röpködő kísérteteken át, az iskola mellett sötétlő Tiltott Rengetegig, ahol sötét árnyak fészkelnek (amúgy Dumbledore helyében az egészet kicsapatnám valami zsíros kenyérrel szintetizált favágó varázslattal, de mindegy). Ez még csak az első film, de ennek a különös világnak így is számos szegletét és lakóját ismerhetjük meg, az érdekes varázslatokról már nem is beszélve.

A cselekményvezetés lendületes, és rendkívül jó súlyozással rendelkezik. A pont megfelelő hosszúságú bevezetés után végigkövethetjük Harry beiskolázását, majd betekintést nyerhetünk az elsősök néhány tanórájába, aztán szépen fokozatosan elkezd kibontakozni a rejtélyes bölcsek köve köré szerveződő főkonfliktus, amely változatos fináléban csúcsosodik ki, végül pedig nagyon enyhén horrorisztikus hangulatú végjáték keretein belül rendeződik. Ebben a produkcióban hőseink még nagyon fiatalok, így maga a történet is leginkább a gyerekeket célozza meg. A sztori sokszor vált meseszerű aspektusba, és kissé nevetséges logikátlanságokat, illetve gyermetegségeket is megenged magának, ám szerencsére csak ritkán. Konklúzióként természetesen a barátság-bátorság-szeretet hármas teszi tiszteletét. Az alapjában véve családi kalandfilm jelleggel bíró műbe belekerült néhány kifejezetten dark fantasys atmoszférával bíró jelenet is, ám ezek tökéletes színesítőeszközként funkcionálnak. Utóbbiak közül kedvencem a Rengetegben tett túra, amely szállítja az unikornis vérét ivó szörnyeteget, ami a film leghátborzongatóbb eleme, és remekül működik önmagában, valamint az összkép szempontjából nézve is.

Harry remekül funkcionál főhősként. Karaktere szimpatikus, végig tudunk neki szurkolni. Ron amolyan szolid humorforrásként van jelen, de akként egészen jól meg is állja a helyét. Hermionében minden megvan, ami miatt irritáló lehetne, ám valamiért mégsem válik bosszantóvá. Hogy miért nem, azt ne kérdezzétek, mert nem tudom. Piton professzor (Alan Rickman) megfelelő ellensúlyt biztosít a fény mellett a sötét oldalon, legalábbis ami a kisugárzását illeti, Dumbledorra pedig nem tudunk haragudni, amiért pofátlanul kivételezik Harryvel. Draco Malfoy (Tom Felton), a rivális kölyök, valóban nagyon irritáló, Hagrid pedig természetesen az egyik legszimpatikusabb figura a filmben.

A látványvilág nagyon szép. Az élénk fényképezés magával ragadó hangulatot teremt, miközben a változatos színvilág szemet gyönyörködtetővé varázsolja az alkotás küllemét. A vizuális effektek némelyike megkopott már a tizenhárom év alatt, de döntő többségük még a mai szem számára is kifogásolhatatlanul működik. A jelenetkoreográfiák lendületesek, Chris Columbus értette a dolgát. A kviddics-meccs izgalmas, a fináléban bemutatott sakkjátszma pedig igazán badass. A végjáték Harvey Dentje is nagyon jól néz ki. A zenei aláfestések mindegyike remekbe szabott, de ezen nyilván nem is lepődtök meg, ha megtudjátok, hogy John Williams komponálta a dallamokat.

Daniel Radcliffe játékán itt még nagyon érződik a tapasztalatlanság, arcmimikája sokszor erőltetett, de összességében azért szépen megállja a helyét. Rupert Grint egy fokkal ügyesebb, Emma Watson azonban elképesztően gyenge. A gyerekszínészek közül egyértelműen Tom Felton a legjobb, bár tény az is, hogy ő kapta a legkönnyebb feladatot. A gárda felnőtt szekciójából Alan Rickman nyújtja a legmaradandóbb teljesítményt azzal az elképesztően gonosz arcjátékkal, de a többiekre sem lehet panasz.

Rendkívül kellemes élmény volt hosszú évek után újranézni a Harry Potter és a bölcsek kövét, továbbra is jóféle filmként tartom számon. 8/10.