Mikor jó egy krimi? Szerintem akkor, hogyha nem finomkodik, és nem szégyelli felkavarni a befogadó gyomrát. Akkor, hogyha kreatív, és nem csak egy egyszerű gyilkossági nyomozást mutat be, hanem komoly mögöttes tartalommal is ellátja a történetet. Akkor, hogyha számos részletet vet fel, és a nyomokat mindenfelé elszórja, és olyan mértékig fokozza a káoszt, hogy a néző tényleg ne legyen képes kibogozni a szálakat. Akkor, hogyha eléri, hogy a néző teljes mértékben rábízza magát az alkotókra, remélvén, hogy azok minden fontos kérdésre választ adnak. Akkor, hogyha jól kidolgozott, mély jellemmel bíró főhőssel rendelkezik, akivel a néző úgy képes együtt érezni, hogy egy pillanatra sem cserélne helyet vele. Akkor hogyha a gyilkos kilétének leleplezése földhöz vágja a befogadót. Akkor, hogyha az egésznek megvan a maga komor, szürke, halálszagú atmoszférája.

A krimi a veszély műfaja, a cél az, hogy a néző ne érezze magát biztonságban miközben nézi, vagy olvassa. És a Bíbor folyók tulajdonképpen jó krimi, de nem sikerül megfelelnie a fenti elvárások mindegyikének.

Miután meggyilkolnak egy hallgatót, aki a hegyek között, a külvilágtól jóformán elzárva működő, önálló közösséget alkotó egyetemen tanult, és dolgozott, a párizsi nyomozó, Niemans felügyelő (Jean Reno) a helyszínre utazik, hogy segítse a helyi kollégák munkáját, akiknek nincsen túl sok tapasztalatuk gyilkossági ügyekben. Miközben Niemans igyekszik válaszokat találni, és megfejteni a brutális bűntett rejtélyét, jóval odébb egy fiatal rendőrhadnagy, Max Kerkerian (Vincent Cassel) egy 1982-ben, tízévesen elhunyt kislány sírjának meggyalázása ügyében nyomoz. A két szál egy idő után összefut, így Niemansnak és Maxnek össze kell fogniuk, hogy legyőzzék a hegyek között fészkelő gonosz ördögöket.

A sápadt szürkére vált emberi tetemen férgek mászkálnak. Mathieu Kassovitz rendező már eme képet lefestő nyitójelenetével nyilvánvalóvá teszi, hogy nem viccel, és gyakorlatilag két másodperc alatt sikerül megteremtenie a nyomasztó atmoszférát. Ami végig jelen van a játékidő során, bár tény, hogy időnként lángolhatna jobban is. Az mindenesetre biztos, hogy a direktor nem finomkodik, a felzaklató tálalásban kikészített hullák látványa garantáltan célba talál. Ugyanígy dicsérendő az operatőri munka megkoreografálása is, a kameramunka ugyanis rendkívül aktív. Nagyon sok a kameramozgás, viszont a tálalás minden esetben ütemes, és soha nem megy át rángatásba. A rendezői munka csúcspontja kétségtelenül az a pár perces üldözős jelenet, amely a szemészeti rendelőben veszi kezdetét, és a futópályán ér véget, ennek a néhány perces képsornak ugyanis bitang erős hangulata és sodrása van.

A forgatókönyv ügyesen indítja be a cselekményt. Remekül zsonglőrködik mindkét szállal, és maradéktalanul felkelti a néző érdeklődését. Jönnek a részletek, az érdekes nyomok, gyűrűzik a rejtély. Aztán egy idő után már túlnyújtottnak érezzük a történetvezetést. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a szkript a kelleténél később engedi össze a két főhőst, így a játékidő közepén vontatottá válik a sztori. Miután találkoznak a szálak, ismét felfokozódik a tempó, de az unalmas percek emléke így is kitart a stáblistáig. A nyomozás története mögött rejtőző mögöttes tartalom jelen van, hiszen a Bíbor folyókban a fasizmus, és a jól szervezett neonácizmus kerül terítékre. A gyilkos kiléte nem üt akkorát, mint amekkorát kéne, bár tény, hogy a fináléban még csavar egyet a forgatókönyv, és ez utóbbi húzás azért durván ott van a szeren. A történet végére az alkotók nagyjából kibogozzák a csomókat, és a lényeg érthető, bár a kelleténél így is sokkal homályosabb marad az összkép. A zárójelenet pedig botrány. De komolyan, ennyire rosszkor, és ennyire rosszul befejezni egy filmet! Ilyet ritkán látni.

A karakterek kidolgozatlanok. Itt-ott megpendül egy-egy múltukat megéneklő húr, de a forgatókönyv nem ássa bele magát komolyabban a témába. Látjuk, hogy Niemans fél a kutyáktól, de nem derül ki, hogy miért, és ebből a szempontból nézve az elbaltázott zárójelenet még arcul is köpi a nézőt. Maxról első feltűnése alkalmával megtudjuk, hogy valószínűleg rossz környékről származik, és inkább az a fajta zsaru, aki azért lett rendőr, mert máskülönben bűnöző vált volna belőle. Viszont ennél jobban őt sem ismerjük meg, pedig kíváncsiak lennénk rá. Ráadásul a fiatal hadnagy figuráját erőltetett keménységgel ruházza fel a szkript, ami tényleg nem áll jól neki. Az a bunyó a bőrfejűekkel egyenesen nevetséges, még akkor is hogyha Vincent Cassel nagyon badasst üvölt a végén. Aztán amikor az öreg róka, meg a fiatal szeleburdi találkoznak, a karakterek a klasszikus, Halálos fegyver-i recept szerint kezdenek el működni, ami enyhén komikus hatást eredményez, de az az igazság, hogy kell a fasznak komédia egy ilyen filmbe. 

A színészi játékok a kidolgozatlan karakterek ellenére nagyon jók. Persze, mi mást is várhatna a néző ilyen nevektől. Jean Reno kiválóan hozza a tapasztalt öreg rókát, aki kiváló, rendíthetetlen nyomozó, de ha veszélybe kerül, könnyen eluralkodik rajta a félelem. A figura eme kettősségét kiválóan érzékelteti a színész. Vincent Cassel ekkorra már bizonyított A gyűlölettel, így természetesen nem lehetett kérdéses, hogy a színész maximális hitelességgel fogja hozni Max figuráját. Így is tett. Alakítása minden ízében meggyőző, még Hujber Ferenc magyar hangjával együtt is...

Amit még feltétlenül meg kell említenem, az nem más, mint Bruno Coulais hangulatos, és változatos filmzenéje.

A Bíbor folyók korrekt krimi, ám korántsem nevezném nagy durranásnak. Egyszer azért érdemes megnézni. 7/10.