Nagyon fontos, hogy tudatában légy halandóságodnak. Persze, ez most első blikkre hülyén hangzik, mert hát mégis ki lehet olyan hülye, hogy nem tudja földi pályafutásáról, hogy egyszer majd véget ér. Ám most nem erről a felületes, mélységgel nem rendelkező tudatosságról van szó. Hanem a halandóság tudatának maximális átérzéséről. Arról, hogy tisztában kell lenned a ténnyel, hogy lesz majd egy pillanat, amikor a világ elsötétül, és az utad befejeződik. És az a legszebb az egészben, hogy gőzöd sincsen, mennyi időd van még hátra. Így talán időszerű lenne felhagyni önmagad, és a környezeted elhanyagolásával. Jó lenne végre felállni a padlóról, és elkezdeni élni. Elkezdeni megragadni a lehetőségeket, és adózni a jó szándék oltárán. Jó szándékot tanúsítani önmagad, a szeretteid, sőt, akár a vadidegenek irányába is. Kockáztatnod kell! Lehet, hogy beleesel a felelőtlenség hibájába, és jó szándékod eredménye tragikus lesz, és évek múltán vigyorgó kísértetek formájában jár majd vissza hozzád a bűntudat. De az is lehet, hogy jó szándékod meghozza gyümölcsét, amibe beleharapva élvezheted a tökéletes boldogság, és a tényleg létező siker zamatát.

És mindezt nem én mondom, hanem John Maybury rendezése, A fiók.

Jack Starks (Adrien Brody) fejlövést kap az Öböl-háborúban teljesített szolgálata közben, ám csodával határos módon túléli az esetet. Miután felgyógyul és hazatér, rosszkor kerül rossz helyre, és mire kettőt pislant, már rendőrgyilkosság vádjával ül a bíróságon. Mivel háborús múltját tekintetbe véve az esküdtszék elmeháborodottnak nyilvánítja, Jack elmegyógyintézetbe kerül. Itt azonban alanyává válik Dr. Becker (Kris Kristofferson) kísérletsorozatának, amelynek keretein belül a páciensre kényszerzubbonyt adnak, majd hosszú órákra egy hullaházi fiókba helyezik. Jack a fiókban kezdetben szenved, majd megdöbbentő felfedezést tesz. Amíg rajta van a zubbony, és bent fekszik a fiókban, képes utazni az időben.

John Maybury már a filmet nyitó, éjjellátón keresztül bemutatott, zűrzavart sugárzó háborús képsorokkal nyilvánvalóvá teszi, hogy érti a dolgát. Ennek megfelelően a direktori munka a későbbiekben is magas minőségi szinten mozog, Maybury ugyanis elsőosztályú módon teremt hangulatot. Az elmegyógyintézetben játszódó képsorokat fakó szürkeséggel, határozatlansággal, és szomorúsággal itatja át, a fiókban megkoreografált blokkokat pedig a hirtelen fel-felvillanó emlékképekkel teszi hátborzongatóvá.

Csodálatos ötlet, hogy Massy Tadjedin forgatókönyvíró az időutazás felhasználásával prezentálja a bűntudat, és a felelőtlenség okán a múltból visszajáró démonokat, az elkövetett hibák következményeként kísértő szellemeket. Mert itt az időutazás nem is egy konkrét, létező dolog, hiszen az egész jelenség más síkon mozog. A fiók által a páciensre ruházott képesség leginkább az emberben eredendően ott rejlő jó szándék felszabadítását szolgálja, azt jelképezi, hogy bizonyos helyzetekben mindannyiunk számára ott a lehetőség, hogy segítsünk másokon. És a végső, legfontosabb üzenet pedig az, hogy igenis élnünk kell a lehetőségekkel, és segítő kezet kell nyújtanunk embertársainknak. De ne tessék megijedni, szó sincsen itt naivitásról, hiszen Tadjedin azt is tökéletesen tudja, hogy a segítőkészség szabadon engedése egyben óriási kockázatot is jelent. Hiszen a jövőt nem lehet előre látni (micsoda paradoxon), és bizony, úgy, hogy nem ismerjük tetteink eredményeit és következményeit, nagyon nehéz száz százalékos felelősségteljességgel dönteni a következő lépésről. De mégis kockáztatni kell.

A cselekményvezetés eléggé lassú folyású, ám furcsa módon mégsem nevezhető unalmasnak. Ez a történet gyakorlatilag megkívánja a kimért, türelmes tempójú elbeszélést. A történetvezetés időnként, pontosabban mondva nagyon ritkán, összecsapottság jeleit adja, például Jack és az időutazás során általa megismert Jackie kapcsolatának alakulása elnagyoltan van bemutatva, de ez már szinte csak szőrszálhasogatás. A részletek szépen vannak kezelve, mindennek megvan a maga helye, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a szkript érezhetően nem vállal többet annál, mint amit biztosan teljesíteni tud.

Adrien Brody zseniális a főszerepben. Ez leginkább abból jön le, hogy a színész nagyon nehéz karaktert kapott, de maximálisan hiteles játéka mégis könnyedséget sugároz. Brody alakítását nézve olyan érzésünk van, mintha az aktor egy hangyányit sem erőltetné meg magát, és úgy prezentálna tökéletes produktumot. Keira Knightley meglepően jól mozog a filmben, és szépen asszisztál a főszereplőnek. Kris Kristofferson korrekt játékot produkál, az egyik kisebb mellékszerepben feltűnő Daniel Craig azonban egyenesen brillírozik.

És, hogy teljes legyen a kép, a filmzene is remek.

A fiók tartalmas, a néző figyelmét maximálisan lekötni képes film Adrien Brody lehengerlő játékával a középpontban. Látni kell! 9/10.