A Távol-Kelet országai közül általában Japán és Dél-Korea az a két nemzet, amelynek filmesei komolyabban labdába tudnak rúgni műveikkel nemzetközi vizeken is. Esetleg még megemlíthetjük Thaiföldet, hiszen mégiscsak horrormérföldkő érkezett az országból a Shutter képében. Kínával nem találkozunk túl gyakran a filmművészetben. Nem azt mondom, hogy soha sincs jelen, hanem azt, hogy jóval ritkábban futunk bele kínai mozgóképbe, mint például Dél-Koreaiba. Van azonban a kínaiaknak egy John Woo-juk, akit viszont jól ismer minden valamirevaló filmrajongó. Ő volt az, aki 2008-ban, hazája színeiben megrendezte a Vörös szikla című történelmi-háborús filmet.
A poszt természetesen az európaiak és az amerikaiak számára összerakott, úgynevezett Western Release-ről szól.
A Han-dinasztia uralkodásának idejében járunk, abban az időszakban, amikor Kína területén három királyság uralkodott, mindegyik a maga területén. Miután a császárt megfélemlítve hatalomra kerül, a rettegett Cao Cao (Fengyi Zhang) elindul meghódítani a Wu királyságot. Az ottani uralkodó, Sun Quan (Chen Chang) azonban nem hajlandó harc nélkül megadni magát, és szövetségre lép a szintén ellenálló Liu Bei-vel (Yong You). Ezzel biztossá válik, hogy a Vörös Szikla Erőd nemsokára nemcsak nevében lesz vörös, és habár az ellenállók serege eltörpül Cao Cao hadereje mellett, jelen van a színen egy fiatal stratéga, Zhou Yu (Tony Leung), aki rendkívül mélyen átlátja a hadviselés mesterségét, és ha valaki, akkor ő képes túljárni Cao Cao eszén.
Közel két és fél órás filmről van szó (az ázsiai verzió két részes, és kétszer ilyen hosszú), és ez rosszul sül el, mert a Vörös szikla sajnos eléggé vontatottra, sőt, azt is megkockáztatom, hogy kissé unalmasra sikeredett. Túlságosan el van nyújtva a cselekményvezetés, és így a mű nem tudja igazán magával ragadni nézőjét. Ráadásul a szövegkönyv borzasztó, némely dialógus olyan szinten gyerekes, hogy az már kínos.
Na, de nem kell megijedni, ugyanis a Vörös szikla az előbbi fikázódás ellenére is jó film. A vontatottságot némiképp ellensúlyozza a változatosság. Sokféle csata és stratégiai húzás elevenedik meg a szemünk előtte. A fő hangsúly utóbbin van, ugyanis elképesztő, hogy milyen izgalmas stratégiai csatákat játszanak egymással a felek. A teknősalakzattal kezdődik a folyamat, majd jön a tífusz remek történetbeszövése, a szinte már komikus hatású nyílvesszőlopás, és persze a tüzes finálé. A cselekmény hátterében pedig fontos üzenetként van jelen a béke fontossága, és ennek megfelelően a háború fölöslegessége is hangsúlyozva van.
Zhou Yu uralja a filmet. Lehengerlően jól van megírva a karakter. Egy igazi stratéga, akinek a jelek szerint veleszületett tehetsége van a hadászathoz. Minden részletében, tökéletesen átlátja az erőviszonyokat és az esélyeket, és olyan dolgokat vesz észre, amelyekre a többiek még véletlenül se gondolnának. Nagyon szimpatikus figura, őt lehet leginkább főhősként megnevezni. Cao Cao tisztességes negatív figura, bár tény, hogy egy kissé sablonos. A többi szereplő sajnos a faék egyszerűség jegyében lett megszerkesztve.
Az operatőri munka felemás. A környezetábrázolás csodaszép, a tájképek lenyűgözően gyönyörűek, és a színvilág is kellően izgalmas, ugyanakkor a nagy sebességgel a szereplők arcára zoomoló kamera kétségbeejtően szappanopera-hatást kelt, ami azért eléggé idegesítő. A harcjelenetek vágása sajnálatos módon eléggé káoszos, a néző gyakran megkeveredik, és nem tudja meghatározni, hogy a két harcoló fél közül melyik melyik. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a zenei aláfestésekről, amelyek csodálatosak, kreatívak, és nagyon, de nagyon hangulatosak. John Woo rendkívüli harcjeleneteket prezentál. A sok statisztával felvett, monumentális ütközetek még a pocsék vágással együtt is elragadóak, hiszen Woo átgondolt, részletgazdag, változatos, és izgalmas koreográfiákkal nyűgözi le a befogadót. És persze, a direktor máskor is parádézik, számomra a mű csúcspontja a galambos jelenet volt, amelyben végigkövethetjük a madár útját.
A színészi játékok közül egyértelműen Tony Leung produktuma emelkedik ki, hiszen az aktor végig hitelesen, szimpatikus könnyedséggel hozza figuráját. Úgy nagy általánosságban nézve a gárda minden tagja hitelesnek mondható, de egyedül Leung az, akire hosszabb idő elteltével is emlékezni fogunk.
A Vörös szikla kétségtelenül jó film, azonban hibája is bőven van, és bizony, a negatívumok miatt alaposan megcsappan a filmélmény ereje, és hatása. 7,5/10.
