Kérte: navigations

Való igaz, hogy minden országnak, minden önálló, saját történelemmel rendelkező társadalomnak megvan a maga kultúrája. Ám hogyha kifejezetten a popkultúra világát nézzük, és egy kis időre megfeledkezünk az USA-ról, akkor kizárt dolog, hogy ne a rendkívül egyedi japán esszencia ugorjon be először. Ezek a kis ázsiai fickók ott a világ végén, a szigetországban, olyan rendkívüli hatású popkultúrát alakítottak ki, olyan egyedi világszemléletet és közlésmódot alkottak, ami gyakorlatilag az egyetlen épkézláb vetélytársa a nagy és csúnya Amerikának. Eme egyedi alkotói szellem egyik fontos ága az animegyártás, amely műfaj egyik kultklasszikusáról lesz most szó, ami nem más, mint Katsuhiro Ohtomo műve, a kétségtelenül megkerülhetetlen Akira.

1988-ban óriási, nukleáris holokausztot idéző robbanás dönti romba Tokiót, ezt követően pedig kitör a következő pusztító háború. Csodával határos módon azonban az emberiség szívós csótány módjára ezt a világégést is túléli. Megépül Új-Tokió, ami azonban korántsem emlékeztet biztonságos nagyvárosra, itt ugyanis már a tizenöt éves gyerekek is bandákba verődve háborúznak az utcákon, miközben mindennaposak a tüntetések, a rendbontások, az irányítás pedig maroknyi zsarnok kezében csoportosul. Az egyik motoros banda tagjai véletlen balesetnek köszönhetően folynak bele egy robbanni készülő, meghatározó konfliktusba, amelynek középpontjában a titokzatos, csupán félmondatokban előforduló természetfeletti lény, Akira áll, akiről úgy nyilatkoznak, mint magáról a megtestesült energiáról, amelynek eredete egészen az Univerzum megszületéséig nyúlik vissza.

Az biztos, hogy az Akira egyedi stílussal rendelkezik, rendezésileg különösen "japán". Olyan film ez, amit nehéz középszerűnek nevezni, az ember valószínűleg vagy utálja, vagy imádja. A tipikus japán túlzások, úgymond stílusadó irreális jelenetek, az egészen furcsán megálmodott és kivitelezett képek hozzájárulnak ahhoz, hogy mindenképpen maradandó élményben legyen részünk abban az esetben, hogyha a film megnézésére adjuk a fejünket. Katsuhiro Ohtomo sokszor nem a forgatókönyvvel, hanem inkább a jelenetkoreográfiákkal, a rendezői munkával beszél hozzánk. Különös, gyakran szürreális, máskor pedig egyenesen rémisztő képeivel üzen nekünk, és tesz minket határozatlanná, bizonytalanná. Ahogy a mű kibontakozik, egy olyan világba nyerünk betekintést, amelyben minden pengeélen táncol, és a végzet bármikor utolérheti még azt is, aki gondosan vigyáz magára. Érdekes megfigyelni, hogy a film során egy mondat erejéig sem esik szó a külvilágról, mintha a Földön Neo-Tokió lenne az utolsó létező civilizált település. 

A forgatókönyv szempontjából mindenképpen megemlítendő, hogy nem a cselekményen van a hangsúly, mert a történetvezetés tulajdonképpen egyszerű. A lényeg egy szinttel lejjebb, a történet mögött rejtőző gondolati világban lakozik. Egészen sok mindenre kitér az alkotó. Kezdetben az anarchizmus, a rendszertelenség témakörét feszegeti, és a felülről érkező elnyomó irányítás is megjelenik, bár a manipuláció témakörébe már nem megy bele a szkript. A későbbiekben nagyívű, univerzumfókuszú kérdések kerülnek elő, és egy egészen megdöbbentő módon erőteljes, rendkívül mély filozófiai gondolatmenet bontakozik ki. Az eredő, első energiáról van szó, az emlékező génekről, és az univerzum múltjának kezdetéről. A fő gondolati tartalom azonban kétségtelenül a felelősség fogalmának hangsúlyozása, és az emberi ostobaság és telhetetlenség elítélése. Katsuhiro Ohtomo amúgy nem beszél egész mondatokban. Ezt úgy kell érteni, hogy az író-rendező nem próbálja a szánkba rágni mondanivalóját, és szinte kihalljuk a képek mögül az egészségesen nagyképű intelmet, miszerint ha valamit nem értünk, bátran nézzük újra a művet. Persze, nem csak emiatt fogjuk ezt megtenni.

A forgatókönyv érdekesen bánik a karakterekkel. A pozitív főhős tulajdonképpen Kaneda, az említett motoros banda egyfajta vezetője, aki kezdetben még úgy istenigazából szimpatikusnak sem nevezhető, de ahogy halad előre a játékidő, a figura úgy válik egyre érdekesebbé, egyre rokonszenvesebbé. Tetsuo, aki igazából nem más, mint a történet fő mozgatórugója, rendkívül jól működik, a figura változása, vagy inkább átalakulása, zseniálisan van bemutatva. Kiemelendő még az Ezredes figurája, akinek ha van valódi neve is, akkor bevallom, én átsiklottam felette, de mindenesetre ő pontosan az a figura, aki nem túl szimpatikus, nem nevezhető magával ragadónak, de minden negatív kisugárzása ellenére mégis pozitív szereplője a sztorinak. És természetesen ott van a három rendkívül kétségbeejtő külsővel rendelkező kisgyerek, akik nem kevés rejtélyességet csempésznek a filmbe, és pont ez az a töltelék, ami ha nem lenne, nagyon hiányozna az Akirából.

A látvány nem rossz, az akciójelenetek eléggé ütősre sikeredtek, bár a vérontás bemutatása nem mindig indokolt, sőt, néha egyenesen erőltetettnek hat. Mindenesetre maga a vérábrázolás kivételesen jól sikerült, az élénkpiros, irreálisan nagy mennyiségben fröcsögő éltető testfolyadék látványa rásegít a néző bizonytalanságérzetére. A karakterek mozgása azonban eléggé esetlenre, és szaggatottra sikerült, ilyen szempontból az összhatás olyan, mintha rendszeresen kimaradna néhány képkocka. A hosszú, pörgős finálé minden szempontból kimeríti az animekészítés magasiskolája megnevezést. 

A zene egyszerű, de piszkosul el lett találva, így elsőrangú hangulatfokozó elemmé avanzsál a mű során.    

Megkerülhetetlen alkotásról van szó, az animeművészet egyik alapkövéről. A műfaj rajongóinak mindenképpen kötelező darab, meg amúgy is. 8,5/10.