A jó filmrendező nem csak a történettel, a karakterekkel és a színészekkel mesél. Ha igazán nagyot akar ütni, a mondanivaló teljes kifejezése érdekében hadrendbe állítja a helyszíneket is. Gondot fordít azok okos megválasztására és kamera elé való tudatos felrajzolására. Alapvető hangulati töltetet rejt el ugyanis az összképben, hogy a főszereplők vezetésével milyen vidékre kalauzol bennünket a produkció. Magas hegyekbe, erdőrengetegekbe, esetleg sötét kísértetházakba.
Vagy éppenséggel a jeges Alaszkába.
Alaszka a helyszín, azon belül is az Egyesült Államok legészakibb pontja. Egy magányos kisváros fekszik a pusztaságban, elzárva mindentől, ami arra emlékeztetne, hogy lakóin kívül létezik a bolygón egyéb civilizált közösség is. Eben Oleson seriff (Josh Hartnett) megnézi az utolsó naplementét a harmincnapos sötétség előtt, ami ezen a vidéken bevett évi rutin, majd folytatja munkája végzését. Ekkor még nem gondolja, hogy ez az egy hónapos ökológiai áramszünet más lesz, mint a többi. A várost ugyanis vérszomjas szörnyetegek hada lepi el. A rémek módszeresen vadásszák le a lakókat. Viselkedésük nyomán a maroknyi túlélő jobb szó híján a vámpír fogalommal kezdi illetni a lényeket.
A sötétség 30 napja a vámpírmitológia sajátos értelmezésmódjában egyszerűen, de nem felületesen, túlbonyolítástól mentesen és igencsak hatásosan tálalja a vérszopó szörnyeket. Ezek a lények nem olyanok, mint az Interjú a vámpírral elegáns ruházatban feszítő úriemberei, Drakulával ellentétben mellőzik a színpadiasságot és közel sem szerveződnek olyan tudatosan, mint például az Underworld vámpírjai. Nem, őket egyetlen cél vezérli. Az élet kioltása ezen a fagyos, kietlen vidéken, hogy végül csak az ő szívdobbanástól mentes, holt létezésük maradjon hírmondónak. A forgatókönyv nem is fektet nagy hangsúlyt a vámpírok megélhetési vérfogyasztására, inkább egyfajta barbár élvezetként ábrázolja a mészárlást. Mert ezek a bestiák úgy gondolják, hogy az erősebbnek kell talpon maradnia, és amikor már nyakig benne vannak a vérontásban, opcióként sem merülhet fel számukra, hogy félmunkát végezzenek, hiszen mítosszá lett létezésük titkát meg kell őrizniük.
Ezek a szokatlanul állatias vámpírok pillanatok alatt vérbe fagyott börtönt varázsolnak a helyből, ami lakói számára amolyan szimbóluma a szabadságnak. Mintha független lenne a világtól, mintha nem hathatna rá a globális fertő káros légköre. De amíg ez csak látszat, bebeszélt hit, addig a szörnyfenyegetés nagyon is valóságos. A globális társadalom perifériája hirtelen már nem a függetlenséget, hanem az elhagyatottságot, a segítség hiányát jelképezi. A magány ráadásul csontot rágó, húst tépő fagy kíséretében érkezik. Vacogó foggal, a hidegtől remegő végtagokkal várod, hogy melyik sötét sarokból ugrik elő a következő rettenet, hogy vért ontson, ami a maga melegségével a jeges földre hullik, ahol vörös és kék, fagyos és meleg kontrasztja festi a történet atmoszféráját.
David Slade rendező legnagyobb érdeme az, hogy a jól megválasztott helyszínt képes valóban zsigeri, remekül működő horrorral feltölteni. A konfliktus lényegi részét beindító nagy mészárlást madártávlatból nézhetjük, a későbbiekben pedig hol slasher-beütésnek, hol pedig jóféle vérengzésnek örülhetünk. Az ábrázolásmód helyenként tán túl morbid, de végső soron elmondható, hogy ez hozzátartozik a film stílusához. Az adott jelenet szituációs kontextusát kihasználva ráadásul a direktor nem egyszer képes a mű összképéből kiemelkedő koreográfiákat generálni, példának okáért az egyik képsorban tankönyvbeillően játszik a fény-árnyék hatással.
Az ehhez hasonló, fókuszba egy tragédia kellős közepén sínylődő, maroknyi túlélőt helyező történetekben mindig fontos szerep jut a személyközi kapcsolatoknak és konfliktusoknak, valamint az egyéni jellemrajzoknak. Mármint ideális esetben. A sötétség 30 napja tudja ezt, és meg is próbál eleget tenni az elvárásnak, viszont a szóban forgó vonulat a mű azon pontja, ahol a készítők csúnyán felsülnek. Sajnos nemigen működik a túlélők csoportkohéziója, míg a vámpírok a maguk állatias módján olyan hatékonyan dolgoznak együtt, hogy néha már szinte úgy gondoljuk, talán nekik kellene szurkolnunk. A seriff főhőse közel sem annyira karizmatikus, mint amennyire szerepe megkívánná, a mellékszereplőket pedig könnyedén összekeverhetjük egymással, hiszen kivétel nélkül botrányosan jellegtelenek. Mindezt meghökkentően gyenge szövegezéssel fejeli meg a forgatókönyv. A szereplők szájába adott mondatok nem csak gyerekesek és túlontúl sablonosak, hanem sokszor még nagyon kínosak is.
A sötétség 30 napja összességében élvezetes, szórakoztató vámpírhorror az egyszerűbb rémfilmek kedvelőinek. Legnagyobb előnye, hogy tisztában van saját egyszerűségével, amit akciójeleneteiben remekül kamatoztat is, a szövegkönyv vizein viszont erősen süllyedő tendenciát mutat. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni!. 7/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
