A pénz az úr. Közhelyes, elcsépelt frázis, de azért mégiscsak igaz. Ha nem lenne pénz, lenne helyette más. Az ember alapvető természetéből fakadó tény, hogy semmit nem adunk ingyen. Mindennek megkérjük az árát. Világunk fizetésalapú működési elvekből felépülő rendszere nagy előnyt biztosít azoknak, akik képesek olvasni és manőverezni a számok között, és bizony könnyedén megnehezíti az eme területen nehézkesebben mozgó individuumok életét. Vannak, akik megdolgoznak a pénzért, egyesek pedig öröklik. Néhányan ellopják, mások pedig visszaszerzik. Akadnak, akiket megölnek érte, így persze léteznek olyanok is, akik a pisztoly csövének másik végén helyezkednek el.
Akik meghalnak a zöldhasúért.
Toby (Chris Pine) és Tanner (Ben Foster) testvérek. Hűséges fivérek, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor Toby-nak sürgősen pénzre van szüksége, Tanner, tíz év börtönnel a háta mögött gondolkodás nélkül belemegy a bankrablássorozatba. A módszeres bűnténysorozat híre hamar szárnyra kap. Az ügyben a nyugdíjazás előtt álló, sokat látott ranger, Marcus Hamilton (Jeff Bridges) kezd nyomozni. Ahogy a törvény két ellentétes oldalán mozgó szereplők útjai közelítenek a metszésponthoz, a nyakak körül megszorulnak a hurkok, hiszen van az a határ, amelyen túl már nem lehet megúszni. Mert a pénz, főleg ha sok, könnyedén hozza magával a bajt. És a vért. És a halált.
A történet színteréül Texas szolgál. Különleges, régimódi vidék. Olyan föld, ami mindig is kilógott kissé a nagy amerikai makrokozmoszból. Ebben az érdekesen zárt világban meséli el történetét David Mackenzie rendező. Ide hozza a bűnt. A por és a tehéntrágya birodalmába, ahol régi vágású férfiak születnek, a konfliktusokat pedig egyesek toll helyett szívesebben jegyzik puskagolyóval és vérrel. Mintha egy párhuzamosan előre és hátra is haladó időparadoxonba csöppenne a befogadó. A texasi vidék is a 21. században létezik. Ezt meg sem lehet hazudtolni, hiszen éppen most digitalizálják a bank biztonsági rendszerét. Ugyanakkor mégis, a mai napig elállhatják az utat a tehenek és az őket verítékes munkával terelő lovas pásztorok, akik kettő, káromkodással vegyes köpés között elmormolnak egy halovány imát azért, hogy gyermekeiknek jobb sorsuk legyen. Hogy ők ne teheneket tereljenek a 21. század rohanó mindennapjai során.
Valóban, David Mackenzie, na meg a forgatókönyvíró Taylor Sheridan érzik, hogy Texas félreismerhetetlen atmoszférája tökéletes kontextus a történet számára, amelyben inget és nadrágot hordó indiánok, szabad népek leszármazottai és korántsem a megszokott módon tisztalelkű cowboyok hajkurásszák egymást. A cselekmény kulcsfigurája Toby. A fiú szerény és türelmes, de ott él benne a brutális vadállat is, akitől isten óvja azt, ki megkísérli sarokba szorítani. Ő indítja el a láncreakciót, nem egy rossz dologért válik felelőssé, és ezt a produkció zárójelenete tökéletes összegzésben tárja elénk. És mégis. Lehetetlen haragudni a fiatalemberre, hiszen Sheridan parádés történetvezetési bravúrok során keresztül fektet két vállra bennünket, így érve el, hogy feltétlen szimpátiát érezzünk a fickó iránt. Így mentesíti Toby-t minden olyan alól, ami rossz és megtörténik ebben a filmben. Mindezt persze Tanner, az ostoba bűnbak rovására.
És itt van persze a ranger. A kemény, a sokat látott, az igazi férfi. Jeff Bridges sziklaszilárd és végtelenül hiteles játékában Marcus Hamilton felkészül. A nyugdíjra, ami számára szörnyűségesebb a legvéresebb vérontásnál. Ezért is kívánja azt, hogy Tobyék ne könnyítsék meg a dolgát. Mert ahogy az ókori spártaiak, úgy akar távozni ebből a szarfészekből. Dicsőn lovagolva bele a halálba, áldozatot hozva a legitim jóért, de elsősorban saját becsületéért. Amikor megismerjük, azt gondolhatjuk: Áh, már megint egy nyugdíjazás előtt álló, komor vén róka! Láttunk már ilyet! De aztán Hamilton mozogni kezd. És nyomozni. És élni és lélegezni. És láthatjuk, hogy van mögötte írói véna, belefektetett narratív energia, hiszen karakterében nem csak a meglepetésnek még az esélyét is kizáró tapasztalat, hanem a nagy hatalmú bölcsesség is jelen van. Az amúgy komoly műben vicces vonal, hogy eme bölcsesség leginkább Marcus extrém, rasszista humorán keresztül nyilvánul meg. Nem, őt nem lehet meglepni. Lazán viccelődve, minden mindegy alapon lovagol a naplemente felé. Persze az idei év egyik legerősebb filmélménye azért nem hagyja, hogy olyan könnyen megússza a dolgokat. Marcus túl jó ember ahhoz, hogy ne szenvedjen legalább valamekkora vereséget egy ennyire életszagú bűnügyi drámában.
Merthogy ez egy bűnügyi dráma. Hívhatnánk kriminek, vagy krimivel vegyes gengszterfilmnek, mert eme stílusvilágok elemei is jelentős számban teszik tiszteletüket a játékidő során. De mégis, Mackenzie és csapata árnyalják a képet. Hiszen habár egy bűnténysorozat lefolytatásán és a tettesek utáni nyomozáson van a hangsúly, végső soron mégis inkább karakterrajzok parádéztatását és mélyreható kielemzését láthatjuk 100 percben manifesztálódni. Megfigyelhetjük a rossz embert, aki végső soron jó, valamint a jó embert, akinek jóságával fikarcnyit sem törődik a világ. És itt van a bolond, a nihilista, a rossz, aki igazából nem is rossz, csak tényleg végtelenül, felfoghatatlanul ostoba.
Azért nem lehet egyik karakterünkről sem egyértelműen kijelenteni, hogy rossz, avagy jó ember, mert a kisemberi szereplők fölött egy sokkal nagyobb hatalom terpeszkedik és lebeg és fenyeget baljós sugallataival. A pénz. A pénz, az a kurva haszon, az, amiből a tető épül a fejünk fölé és amiből kaja kerül az asztalunkra. Az, amiből, ha túl sok vagy túl kevés van, gonoszságot ültethet el az emberek szívében és így az egész világban. A kapitalista pénzrendszer hajszolja illegalitásba antihőseinket és a kapitalista pénzrendszer felelős azért is, hogy a tiszteletreméltó rangerek csak összeráncolt szemöldökkel, lelkiismeretüket erőszakkal a háttérbe szorítva képesek kiállni a bankok védelmében. Persze Toby ravaszsága enyhíti a kárhozott súlyt, hiszen általa sikerül legalább egy hangyányi, kicsinyke győzelmet aratni.
Amely gyakorlatilag azonnal értelmét veszti, ahogy belegondolunk abba, hogy milyen áron sikerült elérni. Emberek haltak meg, de miért? Becsületes életek lehetőségét áldozták fel jobbra, többre hivatott, sarokba szorított szerencsétlenek, és megérte? Hát a fene se tudja, de az biztos, hogy David Mackenzie eléri, hogy keserű legyen az utólagos szájíz, na persze nem a film minősége, hanem a történet által prezentált, kegyetlen és igazságtalan világkép okán.
A Hell or High Water tehát nagyon tartalmas film, de leginkább mégsem ezért hatásos. Hanem azért, mert egy valóságos, irdatlan hangulatbomba, ami minden vérvörös szörnyűsége ellenére olyannyira szép stílusban melankolikus, hogy még el sem kezdett futni a stáblista, máris üvölt az újranézésért. Mert ha te nem is, David Mackenzie legalább igen. Ő érti Texas-t. Tudja, mi fán terem a régi vágású férfiak világa. Hallja a fegyver kattanásának parancsoló hangját. És megidézi a westernt, ahogy hőseit kegyetlen és igazságtalan, poros és füllesztően meleg mezőkön tereli elkerülhetetlen végzetük felé, hogy végül egy jól irányzott amerikai plán kíséretében tegyen pontot a cselekmény végére. Ugyanakkor a 21. századi film ereje is megvan benne, és ezzel sikerül megfejelni a texasi ellentmondás gyönyörű ívét. Az akciójelenetek ugyanis ütnek, méghozzá a szó lehető legmodernebb értelmében. A vér élénkvörös, az ütések pedig még a nézőnek is fájnak. És igen, kérdésedre a válasz: mindezt csodaszép country tételek dallamaival festi alá a rendező, hogy még véletlenül se tudj belekötni alkotásába.
A kölyökarcú Chris Pine így érik férfivá ebben a feszülten verítékszagú és fémesen vérízű történetben, amely nem enged teret holmi becsületnek vagy együttérzésnek. Mert van az a pont, amikor a pénz sarokba szorít és a jó embernek döntenie kell. Elkárhozik gyermekei jövőjéért vagy belenyugszik a generációról generációra öröklődő fertőzés keservébe. Egy igazi férfi kettő, káromkodással vegyes köpés között egy percig sem hezitálna, tudná, melyiket válassza. Talán ezért is szerencsés egy kicsit napjaink világa. Egyre kevesebb az igazi férfi... 9,5/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
