John Rambo először 1982-ben tette tiszteletét, mint az akciófilmek aranykorának egyik kiemelkedő képviselője. Nem csupán agykikapcsoló zúzdáról volt szó, hanem a vietnami veteránok megbecstelenített lelkületének komoly elemzéséről is, amit sikerrel építettek tovább a készítők a Rambo 2.-ben. Értelemszerű volt, hogy kettő nagyszerű alkotás után trilógiává kell bővíteni a történetet, így a meggyötört és bombabiztos katona 1988-ban visszatért, ám ez a produkció nem öregbítette, inkább kissé megingatta Rambo hírnevét.
John Rambo (Sylvester Stallone) állítólag békére lelt. Szerzetesek között él, a feje feletti fedélért cserébe elvégzi a szükséges fizikai munkákat, egy kis plusz pénzért pedig kemény utcai bunyókat vállal. Ám a háború újra megtalálja. Régi feljebbvalója és kiképzője, Trautman ezredes (Richard Crenna) a segítségét kéri az afganisztáni konfliktushelyzet ügyében. Rambo ezúttal hajthatatlan, nem akarja feláldozni lelke maradékát, így visszautasítja az ajánlatot. Ám miután az ezredes szovjet fogságba esik a háborús zónában, utolsó élő fia egyetlen percet sem hezitál, rögvest a megmentésére indul.
Rambo háborúja már véget ért. Vietnam meghalt. Végre-valahára. Most már csak békére vágyik. Békére és nyugalomra. Nem, Rambo nem fél. Túl sok mindent látott már ahhoz, hogy ilyen egyszerűen álljon a vérontáshoz. Nem, a meggyötört férfi nem retteg, egyszerűen csak identitása olyannyira összeforrt a dzsungellel, a vietkonggal és a gerillaharccal, hogy érzése szerint már nem lenne képes befogadni egy másik, újfajta háborút. Végül a bajtársi kötelék az, ami áthágja ezt a szentnek tetsző szabályt. Rambo mégis harcba száll. Most nem a rengetegben, hanem a sivatag homokján küzd, hogy kimentse rabságából azt a férfit, aki pokollá tette az életét... ugyanakkor meg is védte őt a bajban.
Alapvetően tehát a Rambo 3. forgatókönyvében ügyes ötletekre figyelhetünk fel. Mintha a készítők végre első helyre raknák a mesélni valók sorában a főhős és Trautman ezredes kapcsolatát. Ezt a furcsa, egyfelől baráti, másrészről alá-fölé rendeltségi viszonyt. A gond az, hogy a felszín kapargatásánál mélyebbre nem jut a szkript, sőt, mi több, hiába vett részt Stallone ezúttal is az írásban, legnagyobb erőssége, a szövegvilág most meghökkentően gyenge, sokszor kifejezetten nevetséges.
Mintha Rambo karaktere már nem lenne annyira érdekes. Pedig az, csak az igazán fontos mondanivalók mind elhangzottak az első két részben. Most meg itt van egy kigyúrt ex-katona, akinek fájdalmába, kiábrándultságába és ellentmondásos hazaszeretetébe ezúttal nem sikerül igazán mélyen belemenni. Megjelenik a hidegháború utórengésének konfliktusa, a Vietnam felett érzett amerikai bűntudat, de mindez csak említés szintjén ahelyett, hogy szervesen összefonódna Rambo jellemrajzával. Így pedig nem kapunk mást, mint egy átlagos akciófilmet.
Átlagos akciófilmet, sajnos az unalmasabb fajtából. A cselekmény felvezetése ugyanis rétestészta módjára nyúlik. Ez az expozíció érezhetően arra akarna szolgálni, hogy az afgán ellenállók sértett nemzeti identitását és mély agóniáját prezentálják a készítők. De ezen a vonalon is, mint a film többi szálán, csak körülírásra hajazó, kidolgozatlan frázisok érkeznek, így pedig a sztori nem ránt magával. Persze, az akció megérkezik a fináléra, és ez az utolsó húsz perc az, ami úgy-ahogy felhúzza az összteljesítményt, hiszen Peter MacDonald rendező nem egy igencsak badass, durván ütős jelenetet komponál. Rambo a végszóra megtalálja régi önmagát és mint egy harci gép, úgy zabálja fel az ellent.
A gond az, hogy a film közben elfelejti, hogy története honnan jött. Hogy mi az eredő erő, ami élteti ezt a karaktert. Oké, hogy harci gép, de ez egy tragikus masina. Egy ember, akit gépként kezeltünk az első két részben is, de most sajnálatos módon, a gyenge forgatókönyv hibájából, nem érzünk bűntudatot eme attitűdünk felett. 5/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!