A régi Vietnam halott. De az emléke még mindig mérgezi a levegőt. A földet és a vizet ugyanúgy. És a háború kísértetei, a szerencsésnek bélyegzett túlélők még mindig arra vannak kárhoztatva, hogy a megtapasztalt szörnyűségek leverhetetlen láncait magukon cipelve járják az ellenséges vidék göröngyös útjait. És nem az a szomorú, hogy még mindig vannak ellenséges földek, olyan népek, akik végigmérik őket, a hősöket és a pokolba kívánják őket. Nem, nem ez a baj, hiszen az ember alapvető természete okán ez kiirthatatlan negatív jelenség.

A probléma az, hogy ezek a rossz szándékú népek honfitársak. Egy országból, amit a kitüntetettek hazájukként szeretnek és tisztelnek.

John Rambo (Sylvester Stallone) már réges-régen leszarja. Egyszer azt mondták neki, hogy háborúzni kell. Hogy szükséges a gyilkolás. A hazáért, a világ szabadságáért. És Rambo megtette, amit parancsoltak. És a legjobbá vált. És aztán hazatért. Egy helyre, ami a borzalom előtt az otthona volt. Csak egy reggelit kért, de csupán szenvedést és üldöztetést kapott. Védekezésre kényszerült. Majd bilincsbe verték és elvitték, most pedig egy kemény börtönben végzi a kényszermunkát. De köszöni, jól van - persze ha lehet egyáltalán jól lenni az ő múltjával -, hiszen látott már rosszabbat is. Sokkal rosszabbat. Vietnamban. Az országban, ahol a háború utórengései még mindig vérző sebhelyeket hagynak az amerikai hadifoglyok testén. És Rambo nem gondolkodik sokat, amikor felajánlják neki az életveszélyes küldetést, esetleges szabadságért cserébe. Tudja jól, hogy a túlélésre nincs sok esély, de nem érdekli. Visszatér az öreg dzsungelbe, hogy tegye, amihez ért, amire kiképezték és amit a világ soha, de soha nem fog benne megbecsülni.

A Rambo 2. nyitóképe kevés szóval mond sokat. Fájó életkép, elítéltek kálváriája. Ez marad a hősből, aki talán soha nem értette, miért tartják annak, de mostanra már abszolút kiüresedett számára a szó. Jelentés nélküli közhely egy értelmetlen világban, ahol a főhős még mindig túléli a mindennapokat. Valahogy túléli, hiszen Rambo karakterrajza ebből áll. A túlélésből, egy valamikor talán teljes értékű emberi lélek maradékából, ami kiütközik a meghurcolt, elfáradt szerencsétlen minden mozdulatában. Ott van a pokol a tekintetében. Mert beleégett, amikor belenézett a tüzébe. Azt hiszem, Rambo figurája azért igazán erőteljes, mert a legjobb akcióhősök receptje jelenik meg benne tökéletesen melankolikus formában. Kívül feszülnek az izmok, dagad az erő, ránézel és azt gondolod: ez a fickó elpusztíthatatlan. De belül alig van valami. Mert megölték benne az érzelmeket, a vágyakat és az álmokat. Rambo nem szánalmas. Rambo sajnálatra méltó. Mint a hősök általában.

Amikor egykori kiképzője, feljebbvalója a háborúban megérkezik érte a börtönbe, Rambo érti, hogy mit várnak tőle. Folytatnia kell a háborút, ami már véget ért. Legalábbis azt mondják, hogy véget ért. Már az első rész elemzésében is leírtam, hogy a főhős egyszerű figura. Ha valamikor különösebben intelligens volt, a háború tönkretette személyiségének ezen vonulatát. Ennek megfelelően nem bonyolítja túl a dolgokat. Csak annyit kérdez: Ezúttal győzni fogunk? Kétségbeesett kísérletet tesz arra, hogy legalább önmagában törlesszen, hogy lerójon egy adósságot, amit jórészt nem is ő halmozott fel. Mert lehet, hogy a világot ez nem fogja érdekelni, de saját maga tomboló káoszát talán, esetleg sikerül valamelyest enyhítenie. Amikor bajtársának előadja rövid élettörténetét, szintén nem emelkedik prózai magasságokba. Csak ingatag emléket állít sérelmeinek. A fájdalomnak, ami azt üvölti a fülébe éjjel és nappal, hogy érte nem kár, hogy az amerikai csöndes háború így is, úgy is elítéli.

Legjobb esetben is csak gépként fogják kezelni. Igen, ezúttal is megjelenik a lekezelés meghökkentően természetesen tálalt mechanizmusa. Azt mondják Rambóra, hogy gép. Egy berendezés, ami minden komputernél pontosabban számolja rá a halált az ellenfélre. És az igazi karaktertragédia az, hogy utáljuk, amiért ezt mondja, de egykori parancsnokának igaza van abban, hogy a gyilkológép most tulajdonképpen hazatér. Annyira eggyé vált a háborúval, a gyilkolással, a dzsungellel, hogy talán ha engednék neki, akkor se tudna igazán élni a való világban. Így sikerül hatásosan továbbgondolni az első epizód poszttraumás szindróma-vonalát, így lesz Rambo karaktere ellentmondásos, de valahol mégis tökéletesen érthető.

Mert gyalog ő egy nagyobb játszmában. Még mindig, a hidegháború utolsó nyögései alatt is. És már megint magára hagyják, újfent elárulják. Mert az újabb háborút meggátolni akaró törekvések józan észből eredő indokai és az egyszerű, megkínzott lelkű kisember érzelmei pokoli ellentétbe kerülnek. Mert mindkettőnek igaza van, mégsem létezhetnek egymás mellett. Igazán nem. Egy helyzet, amiben nincs helyes lépés. Egy kérdés, amire nincs jó válasz. Kár, hogy ezt a vonalat egy kevésbé jól kidolgozott karakter képviseli, bár az is tény, hogy Sly és James Cameron nagyszerű szövegkönyve még így is gyakorta parádézik.

Végül a dzsungel újra pokollá alakul. És a néző valahol megkönnyebbül. Mert végre nem kell a háborún gondolkozni, sem Rambo tragédiáján. Végre elég csak annyit tennünk, hogy hátradőlünk és nézzük, ahogy a dühétől felpumpált veterán egyszemélyes hadsereggé avanzsálva tipor el mindent, ami az útjába el. Az akciódús finálé koreográfiái összességében tetszetősek. Az összkép jóformán megoszlik a főszereplőt heroikusan ábrázoló beállítások és a nagyívű robbanások, na meg szaftos vérengzések között, de összességében korrekt módon összeáll a zúzás. Kár, hogy habár most Vietnamban játszódik a cselekmény, George P. Cosmatos rendező feleannyira sem tudja kihasználni a helyszínt, mint ahogy tette azt Ted Kotcheff az eredeti alkotásban. Persze alapvető szentimentális pozíciója okán is jobb környezetet biztosított a történetnek az amerikai kisvárost övező, komor erdőség, mint a sablonosabbnak tetsző ázsiai rengeteg.

A felélesztett Apokalipszis után pedig a hős visszatér és nem igazán örül, amikor közlik vele, hogy ezért megint kap majd egy kitüntetést. Mondjuk nem baj, kell majd még vécére mennie, bár azok a hülye érdemrendek még mindig túl érdesek-hegyesek a feladat megfelelő elvégzéséhez. Rambo úgysem fogja megkapni azt, mit igazán akar. Hogy a valódi otthona, a nemzete, a hazája úgy becsülje őt és bajtársait, a szerencsésnek bélyegzett túlélőket, a hősnek csúfolt gyilkológépeket, ahogy azt valójában megérdemlik. Csak azt szeretné, hogy végre véget érjen a csöndes háború. 7,5/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!