Taika Waititi a Hétköznapi vámpírokkal vált igazán ismertté és népszerűvé. A kreatív és rendkívül vicces vámpírparódia ráadásul Új-Zélandot is újra feltette a filmtérképre, ami már csak azért is nagyszerű, mert részben avagy egészben nyilván ennek köszönhető, hogy a direktor elkészíthette eredeti verzióban Hunt for the Wilderpeople című szatirikus kalandfilmjét, amely után nem más, mint a Marvel Cinematic Universe világa várja Waititit, hiszen ő készíti a Thor: Ragnarök című szuperhősös produkciót.

Ricky Baker (Julian Dennison) még csak tizenhárom éves, de máris igazi gazember. És nem, sajnos nem a szó kedvesen eltúlzott értelmében. Ricky árvaházakban és nevelőotthonokban töltötte élete eddigi részét. Szeret köpködni, rugdosni, dolgokat összetörni és falakat telefirkálni. Most viszont úgy tűnik, elérkezett számára a megváltás, hiszen örökbefogadókra talált. Az új-zélandi természet lágy ölén élő, farmot vezető Bella (Rima Te Wiata) úgy dönt, hogy mogorva férje, Hec (Sam Neill) rosszalló pillantásai és morgásai ellenére anyja helyett anyja, pontosabban nénikéje lesz Ricky-nek. Ám egy váratlan tragédia következtében az idill összeomlik, Hec-nek pedig muszáj lesz közelebb kerülnie a kövér, szabad szájú kisfiúhoz, ha túlakarják élni a nem mindennapi kalandot, amibe akaratukon kívül belesodródtak, és a hajtóvadászatot, amit indokolatlanul indítottak utánuk... vagy inkább ellenük.

A Vademberek hajszája egy állandó és megszűnni sajnos nem hajlandó társadalmi problémára, a kapitalista berendezkedés, vagy inkább eleve a civilizáció egyik elkerülhetetlen velejárójára alapoz. Az árvaságra. Valahol mélyen, a történet alsóbb rétegeiben a film tulajdonképpen végig azt kérdezi: Miért? Milyen alapon? Ki dönti el, hogy melyik gyermek élhet le egy egész életet gond nélkül, gazdag családban, kapcsolati hálóval támogatva, és melyik lesz az, aki nevelőotthonok ártó légkörében sínylődve lemarad mindenről, ami fontos ezen a világon? Valahol ijesztő, hogy csupán a véletlen, az egyszerű, nem kontrollálható szerencsétlenség az, ami determinálja sorsunkat, és esetlegesen belekényszerít bennünket egy olyan értékrend képviseletébe, ami valójában nem is a sajátunk. 

Mert a Vademberek hajszája egyik fő tanulsága az, hogy Ricky Baker sokkal többre hivatott annál, ami kijutott neki, és mintha ez a nagyszabású kaland lenne az, ami próbatételként eredménye szerint majd meghatározza, hogy továbbléphet-e a sanyarú gyerekkorból a lehetőségekkel teli fiatalság világába.

A két főszereplő rendkívül ügyesen kigondolt és megszerkesztett páros. Ricky egy éretlen, kevés és nem túl jó élettapasztalattal rendelkező kisfiú, aki viszont természeténél fogva értelmes és intelligens, korához képest pedig kiemelkedően művelt. Hec viszont egészen más figura. Ősz szakállas, élete második felét taposó, mogorva ember, aki még olvasni sem tud, de látott már ezt-azt a világból. A két különleges és nagyon szerethető figura így alkot teljes egészt. Elmés dialógusaik tartalmasak és szórakoztatóak, fura együttműködésük pedig magában hordozza a dramedy igazi esszenciáját. 

Ez a mű ugyanis amolyan dramedy, egyértelműen a szatirikus fajtából. Taika Waititi le sem tagadhatná, hogy Wes Anderson is hatással volt rá, hiszen karakterábrázolásai és dinamikus vágástechnikája ismerősnek tetszenek. Persze nincs ezzel semmi baj, óriásoktól ihletet meríteni dicséretes lépés. Na meg az is fontos tény, hogy a rendező saját kreativitását és stílusát is alaposan érzékelteti alkotásában. A Vademberek hajszája tulajdonképpen nem más, mint a mindennapi élet szégyentelen és kendőzetlen paródiája. Láthatjuk, ahogy egy negatív társadalmi esemény médiaszenzációvá válik, a rendőrségi hajtóvadászat pedig valóságos cirkuszi mutatvánnyá alacsonyodik. Mindez a cselekmény által rendkívül hitelesen és életszerűen generált félreértések kereszttüzében bontakozik ki, oly csodásan keserédes tálalásban, hogy azt nem lehet nem imádni.

Taika Waititi munkájának mindezen túl nagy erőssége a gördülékeny történetmesélési dinamika, aminek köszönhetően a cselekmény gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem ül le, az események sorozata folyamatosan pörög, hogy a szatíra mellett egyben izgalmas kalandfilm is formálódjon a befogadó számára. A feszes vágás, az érdekes kameramozgások és a meglepően jó akciókoreográfiák már-már műfaji hibridet eredményeznek. Változatos stílusjegyek nagyszerű összesített koncepciója valósul meg végül, hogy örülhessünk.

Persze mindez nem lenne ennyire hatásos a környezeti kontextus nélkül. Új-Zéland csodálatosan szép tájai legalább annyira változatos bemutatásban parádéznak, mint a cselekmény epizódjai. A zöldellő erdők, az elterülő mezők és a megigéző hegyek a különlegesebb, néhol pusztásabb, máskor havasabb képekkel kiegészülve egyedülálló látványenergiát kölcsönöznek a produkciónak. A Vademberek hajszájának minden képkockáját öröm nézni.

Julian Dennison megjelenésekor kissé összerándulhat a gyomrunk. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy miként fog ez a kissrác hatékony (értsd: szimpatikus) főszereplőként funkcionálni. Ám a fiú bizonyítja, hogy tehetséges, Waititi nagyszerű színészvezetési manővereiben pedig produktuma egészen maradandóvá is válik. Sam Neill szintén erős alakítást nyújt a mogorva, alapvetően nem túl intelligens, ám emocionális szempontból szívét kétségtelenül a megfelelő helyen hordó pótapa szerepében.

Így válik tehát emlékezetessé az egyszeri és különleges páros, akik elképesztően ügyesen megválasztott dalbetétek ritmusára gyalogolnak keresztül életük legnagyobb kalandján, nyomukban a kommandóval és a Gyermekjóléti Szolgálattal azért, hogy a természet ölén utazva megmutassák, mi az, ami igazán számít az emberi jellem rögös és gyakran ijesztő útvesztőjének számos szeglete között. 9/10.   

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!