Az utóbbi hónapokban még a szokásosnál is nagyobb dőlésszögben fordítottuk tekintetünket és figyelmünket a nagy hatalmú nyugat felé, hiszen ha valami, akkor az amerikai elnökválasztás eredménye tényleg komoly hatással lehet az egész világra. A filmtörténelem során tehetséges alkotók egész sora gondolkodott el a témáról, több műfajban is születtek emlékezetes elnökábrázolások és értekezések. Én most Ivan Reitman jó hangulatú vígjátékát veszem elő, ami könnyed, ám semmiképpen sem ostoba attitűddel foglal állást a témában.

Bill Mitchell (Kevin Kline), az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a hadsereg főparancsnoka és a Fehér Ház bérlője nem jó ember. Zárt ajtók mögött kifejezetten lekezelő hangon beszél a személyében bízó honfitársairól, a népről, miközben kizárólag a személyes haszon motiválja. Ám egy este - miközben éppen egyik munkatársát dugja - agyvérzést szenved. Az elnöki tanácsadók elhatározása szerint a dolog nem tudódhat ki, így keresnek egy hasonmást a dublőri feladat ellátásra. Az állás aktuális, alkalmi betöltője, Dave Kovic (Kevin Kline) így arra kényszerül, hogy meghatározatlan időre szerepben maradjon. Miközben az amúgy teljesen átlagos férfi az elnöki hivatallal ismerkedik, sötét titkokról rántja le a leplet, hogy így végül felfedezze magában a bujkáló, tehetséges politikust.

A film egyik kiemelkedően vicces jelenetében Oliver Stone cameózik, aki a kicserélődött attitűddel irányító Mitchell elnök alakja mögött természetesen összeesküvést sejt. Ahogy egy szűk körön kívül senki más, úgy ő sem tudja meg, hogy igaza van. Hiszen amit ebben a filmben látunk, és ami a vígjátéki kontextus miatt nincs kimondva a játékidő során, az nem más, mint egy jól irányzott összeesküvés, ami ha kitudódna, világraszóló botrányt generálna. Ilyen szempontból tehát sokoldalú alapkonfliktusról beszélünk, ami nem csupán komédia, hanem egy fajsúlyos dráma vagy akár thriller kiindulópontjaként is tökéletesen megállná a helyét. Persze azért a komédia itt nem kizárólagos baromkodást jelent, sőt, a mű humorvilága rendkívül intelligens és kimért, ráadásul összességében inkább dramedy jelleggel nevettet úgy, hogy közben el is gondolkodtat. Hiszen a jelenlegi és korábbi összeesküvésekből eredő erkölcsi dilemmák és feszültségek helyett kapnak a történetben, és bizony nagyban alakítják a cselekmény menetét is. Mindennek tetejébe az amerikai filmekben az elnökfigurákat övező túlzott szentimentalizmus itt csupán visszafogottan van jelen.

Gary Ross forgatókönyve forgatókönyvének kritika gyanánt felróhatnánk, hogy kettő erősen kisarkított karakter között húzza meg a dramaturgiai tengelyt, ám ha belegondolunk, könnyedén megérthetjük eme lépés okát. Mitchell elnök rossz ember, úgyis mondhatnánk, hogy ördögien gonosz, míg Dave, a kisember, akinek hirtelen nagy hatalom kerül a kezébe, angyalian jó jellem. Most akkor hogy van ez? Egy film, ami intelligensen értekezik a politikáról és még meg is nevettet okfejtésével, ennyire bénán bánna a karakterrajzokkal? Dehogyis! Ne dőljünk be a felszínnek! Felületes kijelentés lenne, ha azt mondanánk, hogy itt két különböző embert látunk. Itt a nagy hatalommal bíró személyt a korrupciós lehetőségek formájában érő kísértések kapják a hangsúlyt, illetve az, hogy az illető ezekre miként reagál. Hogy épp a jobb vállán ülő kisördögre vagy a bal vállán hárfázó kis angyalra hallgat-e. Dave figurája a bűnbánó és megjavulni vágyó amerikai elnök jobbik arca, a válságba kerülő személyiségben győzedelmeskedő, erkölcsi jó.

Egy másik aspektusból megközelítve viszont azt is elmondhatjuk, hogy a Dave amerikai film, ami elsősorban az amerikai átlagembereknek, világviszonylatba átértelmezve pedig azoknak a kisembereknek szól, akik a befolyásos, hatalmi köröktől messze élik életüket, ugyanakkor néha elgondolkoznak azon, hogy milyen lenne vezetőszerepben munkálkodni, adott esetben a politika színterén. Dave ugyanis tökéletesen megírt figura a nézővel való kompatibilitás szempontjából, hiszen az átlagember minden mozzanatával és gondolatával tud azonosulni, és őszintén hiszi, vagy legalábbis reméli, hogy ha hirtelen ekkora, vagy hasonlóan nagy hatalom kerülne a kezébe, ő is úgy viszonyulna hozzá, mint ez a ritkamód rendes fickó.

Ivan Reitman színészvezetése még emlékezetesebbé teszi az összképet. Az érzelemgenerálásnál a drámai élre és a komédiára egyaránt nagy hangsúlyt fektet a direktor. Színészei érezhetően szeretnek is vele dolgozni, hiszen nagyszerű produktumokat láthatunk a százperces játékidő során. Kevin Kline kiválóan helytáll, sorban szállítja a szórakoztató pillanatokat, nemes egyszerűséggel lubickol a szerepben. A női fronton Sigourney Weaver-ben sem kell csalódnunk, hiszen a Szellemirtók után ezzel a filmmel is bizonyította, hogy nem csak a xenomorf lények gyilkolásához, hanem a viccelődéshez is ért. A mellékszereplők közül Frank Langellát érdemes kiemelni, aki jól hozza a kissé kisarkított ellenségképet, illetőleg megemlítendő még Charles Grodin, aki verhetetlen mimikájával most is parádézik. Na meg a rend kedvéért egy jól hangolt Ben Kingsley is benéz a fináléra.

A Dave tökéletes filmválasztás, ha úgy érzed, túl komoly és drámai volt az elnökválasztási feszültség (bár pont most talán nincs ilyen veszély), hiszen Ivan Reitman, Gary Ross és Kevin Kline tudják, mi a jó, és meg is mutatják. 8/10.