Az animeművészet története során igazi zseniket adott a filmkultúrának. Hogyha Hayao Miyazaki-t tekintjük a japán animáció legnagyobb mesemondójának, akkor Satoshi Kon lesz az, akit a műfaj legkifinomultabb stílussal alkotó jellemábrázolójaként tarthatunk számon. A 2010-ben, nagyon fiatalon elhunyt mester alkotott kiváló pszichothriller-t Perfect Blue címen, előlegezte Nolan Eredetét a Paprikával és gyönyörű drámát is hozott a Tokiói keresztapák képében. Második műve a sorban egy kicsit kilóg alkotásai közül, na persze nem azért, mert a Millennium Actress nem kiváló mű, hanem azért, mert az előbb felsorolt három címhez képest ez a történet jóval emberközelibb, egyszerűbb érzelmekkel dolgozik. Teszi ezt nagyszerűen és maradandó módon.

Egy rendkívül elszánt riporter, operatőrét maga után vonszolva, hosszú kutatás után végre rálel fiatalkora nagy színésznője, a hosszú évek óta önkéntes nyugdíjazásban élő Chiyoko Fujiwara otthonára. A kedves idős hölgy szívesen ad interjút. Miközben elmeséli életét, különös hangsúlyt fektetve a sorsát irányító plátói szerelemre, az elmúlt évtizedek emlékei és a felelevenített filmek jelenetei életre kelnek, és magukba szippantják a meghökkent tévés párost. 

Gyönyörű óda a történetmeséléshez. A Millennium Actress elsősorban arról szól, hogy miért szeretünk nézők és olvasók lenni. Imádjuk, amikor tehetséges alkotók elvarázsolnak bennünket, és tudjuk jól, hogy egy történet akkor igazán jó, hogyha magába szippant, kiveri a fejünkből a gondokat, és hiteles valósággá válik a megszabott idő erejéig. Satoshi Kon óriási ötletében egybemossa a valóságot a filmek dimenzióival, miközben gond nélkül tudunk azonosulni a riporterrel és operatőrével, akik a különösen szürreális, ám mégis nagyon valószerű világba csöppenve igazi kalandorokká válnak. Hiszen a film- és olvasmányélmények életünk, valóságunk, személyes univerzumunk részeivé válnak. Alakítják gondolkodásmódunkat és világlátásunkat. Az igazán jó történetek legalábbis mindenképpen képesek erre, ahogy azt az animeművészet kimagasló művésze pazarul meg is fogalmazza ebben a nagyszerű filmben.

De egészen pontosan miért is válik annyira emberközelivé a Millennium Actress? Mert egy hétköznapi nőt látunk, aki sztárrá vált, de idős korára is megmaradt átlagos, szerény embernek. Mert ez a valaki csak egy ember, semmi több. Lehetnél te is, vagy én, vagy akárki más. Néhányan azt vallják, hogy azért nézünk filmeket, mert saját életünk túl unalmas, így más, erőteljesebb ingerekre vágyunk. Ám ahogy azt Satoshi Kon is sugallja, lehetséges, hogy egyszerűen csak rossz aspektusból nézzük saját mindennapjainkat. Mert kívülről nézve talán valóságos kalandregényt keltünk életre. Filmet a mozgókép szeretetéért és a történetmesélés hallgatásának élvezéséért nézz, és ne azért, mert épp nincs jobb dolgod! Hiszen itt is egy átlagos, hétköznapi kislány hajkurássza az álmait, útja pedig telis-tele van izgalommal, megbánással és küzdelemmel.

A Millennium Actress rendkívül jól bánik a szimbólumokkal. A cselekmény gócpontjában elhelyezkedő, gazdát cserélő kulcs Chiyoko elérni kívánt álmait jelképezi, nem véletlen tehát, hogy csak akkor érzi igazán fontosnak magát és létezését számítónak, amikor birtokában van a kis aranytárgy. A színésznő egyik korai filmjéből újra és újra feltűnő, minden idősíkra és dimenzióba beférkőző, rémisztő boszorkány erőteljes tálalásban prezentálja a kudarctól való, nagyon emberi és általános félelmet, ami valahol az igazi veleje is ennek a történetnek. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy a játékidő során miként változik meg a tartalmi töltet a sztorinak keretet adó rakétakilövéses scifi jelenetben, ami így végül élet és halál körforgásaként manifesztálódik. És persze ott vannak a fontos hangsúllyal bíró, de végig bizonytalan lélektani eredettel bíró földrengések, amelyek végigkísérik Chiyoko életútját. Talán ezek a természeti jelenségek képezik az adott élet egyediségének fontosságát, a különlegességet, a különbözőséget, ami minden ember sajátja. Mintha Satoshi Kon azt mondaná: Nézz magadba, és leld meg a saját földrengéseidet! 

Nagyon fontos még szót ejteni a szerelmi szálról, ami a konfliktus egyértelmű mozgatórugójaként van jelen. Chiyoko életében ez egy plátói jelenség, mégis hihetetlenül valóságos, mert ez az érzelmi tornádó ad értelmet az életének, ezért lép egyről a kettőre, A-ból B-be. A produkció úgy mutatja be a szerelem jelenségét, mint valamit, ami még ebben az emberi történetben is megfoghatatlan spirituális mélységekbe nyúlik és elképesztő emocionális magasságokba emelkedik. Valami, ami túlmutat életen és halálon, anyagi létezésen és történetmesélésen. Egészen csodálatos dolog, amiért érdemes küzdeni és dolgozni és megszakadni, ha úgy alakul. Még akkor is, ha soha nem teljesül be.

És ebből az előbb vázolt gondolatfolyamból kerekedik ki végül a Millennium Actress gyönyörű és letaglózó befejezése, amit tényleg lehetne napestig jelzőkkel halmozni, de én inkább csak annyit mondok, hogy emlékezetes és megható. Na meg persze emberi. Színtisztán, őszintén és szerényen emberi. 9/10.