Akira Kurosawa filmje nem csak a japán mozgókép nagymesterének legtöbbre tartott alkotása, hanem egyben a távol-keleti filmművészet legnevesebb darabja is, ráadásul a mindenkori mozgóképgyártás mezején is rendszeresen emlegetik a legnagyobb hatással rendelkező produkciók között. Ezt talán az bizonyítja a legjobban, hogy a belőle készült feldolgozás szintén klasszikus lett a western műfajon belül. És valóban, A hét szamuráj erőteljes történelmi tabló és harci dráma is egyben emberi értékekről, félelemről és vesztes csatákról. Mindenekelőtt vesztes csatákról.
Az 1500-as években járunk. A kicsi, japán faluk éheznek a magas terményadók miatt, ráadásul a lakosoknak rendszeresen rettegniük kell a portyázó rablóbandáktól. Amikor az egyik kis település lakosa kihallgatja a veszedelmes tolvajok beszélgetését, tudja, hogy hamarosan otthona sorra kerül, és akkor nem csak a falu termése, hanem a benne élő nők és gyerekek szabadsága, valamint a férfiak élete is veszélybe kerül. A falu bölcsének tanácsát követve néhányan útra kelnek, hogy szamurájokat béreljenek fel a rablóhad visszaverésére. Nehéz azonban jó harcosokat találni, hogyha a felajánlható fizetség nem több napi háromszori érkezésnél. Az összeverbuválódott, hétfős csapat belső konfliktusokkal és egymással is küzdő szamurájokból áll, akiknek feladata, hogy kiképezzék a rettegő falusiakat, és megvédjék a települést a negyven gyilkost számláló tolvajhordától.
Kurosawa filmje olyan időbe repíti vissza a nézőt, amikor a középkori rangok és pozíciók a tisztelet és a megbecsültség szempontjából még sokat nyomtak a latba, ám a tényleges életvitel mezején vajmi keveset számítottak. A falu vénje tudja, milyen szamurájt kell keresni. Amikor a kétségbeesett földesek nem hiszik el, hogy bárki harcolna értük mindössze ételért cserébe, az öregember annyit mond: Olyan szamurájt keressetek, aki éhezik. Hiába tehát az erős, tapasztalt és bölcs harcosok megbecsültsége, hiába csak térden állva, előredőlve merik őket megszólítani, a szamurájok is ugyanazokkal a társadalmi problémákkal küzdenek, mint az átlagos parasztok. Szegénység és bánat sújtja a lakosságot, a bölcs szamuráj pedig jól tudja, hogy csupán egyvalamivel tud szolgálni a segítséget kérőnek: a vesztes csaták tapasztalataival. Amikor azt mondja a tanítványául szegődni vágyó fiatal harcosnak, hogy ő csak a csaták elvesztésére tudja megtanítani, már érezzük is a mélységes élettapasztalatot és a keserűen hiteles világlátást a szavai mögött. Mert ez egy ilyen világ. Kurosawa ide hozza a nézőt.
A faluba megérkezvén a hét szamuráj elkeseredik, hiszen a lakosok még előlük is elbújnak, senki sem ujjong, amikor megérkeznek, nem várják őket ünnepelve, köszönetet mondva. Pedig azért érkeztek, hogy mindössze napi háromszori sovány étkezés ellenében az életüket kockáztatva megvédjék a lakosságot. A bátor harcosok számára ez rendkívüli sértés. Még a csapat legbölcsebb tagja, vezetőjük sem ellenkezik, sőt, jót nevet, amikor az egyik szamuráj riadót színlelve előcsalogatja a jajveszékelő lakosokat, majd megszidja őket gyávaságukért. És itt a film fontos mondanivalója. Mi a bátorság és mi a félelem? A hét szamuráj legfőbb tanulságában azt a szomorú következtetést vonja le, hogy bátorság nem létezik. Csupán a félelem különböző típusú megélései, neki való alárendelkezések vannak. A falusiak rettegnek, így inkább elbújnak. Azonban a szamurájok sem különbek, ők egyszerűen csak másképp dolgozzák fel azt, hogy félve kell élniük. Félve a szegénységtől, a gyilkolástól, a haláltól. Ezt mi sem példázza jobban, mint amikor egyikük kiborul és törni-zúzni kezd, mondván, hogy nem bírja azt a fajta gyávaságot, amit a falusiak tanúsítanak. Értelemszerűen nem viselkedne így, hogyha nem saját maga belső énjének lényegét vélné felfedezni ebben az attitűdben. Egyszerűen csak megijeszti az, hogy a falusiak ezt az érzést nem rejtik páncélok és kardok mögé.
Persze idővel ők is elrejtik, hiszen a hét szamuráj kemény kiképzésnek veti alá a lakosokat, akik így megtanulják félelmüket, bánatukat és haragjukat, lándzsáikba és kardjaikba ültetve, gyilkolásra használni. Kurosawa mindezt ízléses filmtechnikai kísérletezgetéssel meséli el. Dinamikus akciójeleneteivel, a gyorsított és lassított felvételek kontrasztjával végig izgalomban tartja a nézőt, miközben elemi erejű haláljeleneteket komponál és nagyívű, sokstatisztás finálét generál, amit mondjuk kissé túlnyújt, de ez legyen a legnagyobb problémánk.
Mindeközben kisebb, nem mindig teljesen felgöngyölített, ám kétségtelenül érdekes epizódokban apró emberi történeteket láthatunk megelevenedni. Ezek a párperces jelenetek azért fontosak, mert a zárójelenet nagy igazsága visszautal rájuk. Hiszen végre megértjük, hogy a bölcs, öreg szamuráj miért mondta azt, hogy csupán vesztett csatákban volt része, amikor életben van és továbbra is elvállalja a megbízásokat. Mert a győzelem nem a gyilkolásban és nem az ellenség visszaverésében áll, hanem az emberi értékekben és az emberi kapcsolatok virágzásában, amire a csata által meghozott áldozat ad lehetőséget. Mert ha a hősök nem adták volna életüket a harcban, és nem emelkedtek volna azok a sírdombok a falu határában, akkor a szerelmesek és a családok nem omolhattak volna megkönnyebbülten egymás karjaiba.
De nincsen győztes csata akkor, amikor sírdombokat kell emelni. Csupán a veszteség által csapott hullámokon tovább evickélő életek sikerei és eredményei ruházzák fel boldog, dicső fénnyel a csatát. Pedig a csata maga mindig véres, mindig gonosz és mindig, mindkét fél számára vesztes. Akár egy, akár egymillió ember esik el benne. Ilyen dolgokat mesél és tanít a japán filmművészet óriása, Akira Kurosawa monumentális, méltán sokkra tartott klasszikusában. 9/10.