A 2008-as Cloverfield nem csak az áldokumentarista kézi kamerás zsáner egyik legkiemelkedőbb darabja, hanem érthetetlen módon az egyik legkevésbé ismert és emlegetett alkotása is egyben. A lassacskán beinduló, ám annál izgalmasabbá és feszültebbé váló sci-fi thriller alapú szörnyfilm még ráadásul eléggé látványos is.
A Cloverfield Lane 10. című produkció nemrég a semmiből robbant be a köztudatba, hiszen, senki nem tudta, hogy címén kívül pontosan hogyan, de a hivatalos információk szerint kapcsolódik a korábbi produkcióhoz. És igen, jól sejtettétek... Már megint átbasztak minket...
Michelle (Mary Elizabeth Winstead) reális, földhözragadt és következetes, érett nőként éppen csapot-papot hátrahagyva menekül kapcsolatából és korábbi életéből egy bizonyos, vélhetően nagyon csúnya veszekedés miatt. Útközben súlyos autóbalesetet szenved, ami után egy ablaktalan, kicsi szobában, a falhoz láncolva tér magához. Kiderül, hogy Howard (John Goodman) földalatti bunkerében tartózkodik, amit a férfi atomtámadás és hasonló, tömeges kipusztulással járó események elleni védekezésként épített. Howard állítja, hogy odakint valami nagyon rossz történt és a levegő mérgező, így idebent kell maradniuk legalább egy-két évig. A bunker harmadik lakója Emmett (John Gallagher Jr.), aki Michelle-lel ellentétben önszántából választotta magának ezt a menedéket. A nő kezdetben bizalmatlan és fél, nem tudja, mit hihet el a történetből, és hogy vajon mekkora veszélyben van az élete.
Eme film kapcsán mindenki csak egy dologra kíváncsi igazán, így a szóban forgó kérdést rögtön meg is válaszolnám. A Cloverfield Lane 10. gyakorlatilag egyáltalán, jóformán legkisebb részletében sem kapcsolódik a Cloverfieldhez. A címbeli hasonlóságon kívül semmi átfedést nem találhatunk, egyetlen hasonló pontra sem figyelhetünk fel, legfeljebb akkor, ha a hasonlóságot rendkívül tág skálán értelmezzük.
Alapvetően ez a mű nem más, mint egy újabb, ezerszer lerágott sablonokból építkező tucat-thriller, aminek az alapfelütése tulajdonképpen nem rossz, karakterei kidolgozásában is érezhető némi írói munka, ám összességében nem nyújt semmi újat vagy maradandót. A rendező Dan Trachtenberg az egy helyszínes forgatókönyvben rejlő lehetőségeket nagyrészt kiaknázza, némelyik jelenete egyenesen brutálisan erősre sikeredik, de igazi katarzist nem sikerül produkálnia, sőt, meg sem közelíti azt. A film utolsó tíz perce eszelős mindfuck, és igazából nem lehet hova rakni. Filmtechnikailag és művészileg ez a periódus van a legjobban összetéve, de olyannyira nem illik a játékidő ezt megelőző 85 százalékához, hogy az már szinte nevetségessé teszi az amúgy tényleg profi képsort.
Az biztos, hogy tökmindegy, milyen a film egésze, John Goodmant mindig jó látni a vásznon. A színész kiválóan hozza egyszerre nyomasztó és ugyanakkor szórakoztató figuráját, egyértelműen uralja a terepet. Mary Elizabeth Winstead nagy általánosságban véve nem rossz, ám bizonyos pontokon már vicces mértékben hiteltelen, Gallagher pedig simán csak erőtlen.
A Cloverfield Lane 10. egy felemás, hol jobban, hol rosszabbul működő poén. A nézők újabb, kissé pofátlan, de azért ügyes átvágása, ami legelőbb értetlenséget és bazmegolást fog kiváltani a vetítés utáni percekben. Én legalábbis a mellettem ülő danialves kollégával egyetemben (akinek amúgy tetszett a film) hisztérikus miaszarvoltez?! reakció kíséretében küldtem válaszért fohászom, a populáris kultúra egyre inkább elkanászodó démonaihoz. 5,5/10.
