Már jó néhány éve tudjuk, hogy Alejandro González Iñárritu rendkívül tehetséges filmrendező, azonban a 2014-es Birdmannel már a legnagyobbak közé emelkedés felé is tett egy jókora lépést. Nem csoda hát, hogy új alkotását, A visszatérőt minden filmkedvelő epekedve várta, nem csak azért, mert a direktor ebben a produkcióban a tőle megszokottól egy kissé különböző történetet mesél el, hanem azért is, mert ez a következő cím, ami talán meghozza Leonardo DiCaprio számára azt az Oscar-díjat, amit már rég meg kellett volna kapnia.

Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) egy prémgyűjtő vadászcsapat tagjaként, mint a zord, fagyos vidék erdőinek ismerője, amolyan idegenvezető pozícióban kerül életveszélybe. Egy borzasztó medvetámadás után, félholtan csak társaira számíthat. A súlyos sebek és az égetnivaló árulás következtében magától értetődő, hogy Hugh halálát leli a hideg pokolban... Ám szervezete és akaratereje valahogy életben tartják, szíve tovább ver, így megkezdődik lehetetlennek ígérkező túlélőtúrája, amelynek végén a nem annyira édes, de annál helyénvalóbb bosszú várja. 

A 1800-as évek első felébe helyezett történetben természetesen az amerikai őslakosok és a fehér emberek közötti konfliktusos felállás adja meg a cselekmény alapjait, amelyből nem túlságosan szövevényes, ám az előre megadott keretekhez képest mégis meglepően komplex sztori bontakozik ki. A forgatókönyv számos szereplőt és szemszöget bevon az események láncolatába. Láthatjuk Hugh túlélésért való ádáz küzdelmét, ahogy az aljas Fitzgerald (Tom Hardy) kapzsi mesterkedéseit is, de az egyik fiatal mellékalakon keresztül a bűntudat témaköre is előkerül, ráadásul még az indiánok nézőpontja is megfelelő teret kap kissé szürreális keretek között. Túlélés és bosszú tartják össze ezt a hihetetlenül összetett, minden részletében maximálisan helytálló mesterművet, amelynek legfőbb lényege tulajdonképpen nem más, mint az, hogy az ember mennyire mocskossá és kegyetlenné képes válni, amint egy mocskos és kegyetlen helyre kerül, ahol jóformán csak magára számíthat, hiszen az ellenség akár egy jól ismert társ arca mögött is rejtőzhet.

Ha megkérdeznénk Alejandro González Iñárritu-t, hogy kik a kedvenc rendezői, könnyen lehet, hogy a válaszban felcsendülne Terrence Malick neve. A visszatérő vizualitása számomra legalábbis egyértelműen a nagy "természetfotós" mestert idézte. Iñárritu és a zseniális Emmanuel Lubezki operatőr lélegzetelállító képeket tárnak a néző szeme elé. A természeti keretek gyönyörű tálalásmódban érkeznek, de természetesen az akciójelenetekre sem lehet panaszunk. A hamarosan nem kis valószínűséggel kétszeres Oscar-díjassá váló rendezőzseni olyan képsorokat komponál, amelyek mindegyike pazar, ám némelyik egyenesen egyedülálló. Nem a 2015-ös filmtermésben vagy a bosszúfilm műfajában... Az egész, komplett filmtörténetben egyedülálló. Az ominózus medvetámadás például annyira zsigeri módon újító és professzionális, hogy arra szavakat is nehéz találni a szuperlatívuszok keretein kívül. Iñárritu epizódjai részletgazdag beállításokban és gyönyörűen felvett, kamerarángatástól teljesen mentes, rekordhosszúságú snittekben manifesztálódnak, miközben a legfőbb cél érezhetően a hitelesség. Mert A visszatérő minden egyes képkockája olyannyira valódi, mintha az események pont most, itt a moziteremben, veled történnének meg. 

Leonardo Dicaprio szarból épít várat. De komolyan, a főszereplő olyan karaktert kapott, ami egy kicsit sem segíti őt abban, hogy emlékezetesen alakítson. Ez nem azért van, mert Hugh Glass figurája rosszul lenne megírva, erről szó sincs. Egyszerűen csak nagyon nehéz kifejezni a karakter lényegét, hiszen a játékidő jelentős részében csupán haldoklik, és az egész film alatt jó, ha féloldalnyi szöveget elmond. De DiCaprio megcsinálja, olyan elképesztően csontig hatoló, profi kerek egész teljesítményt nyújt, amit tanítani kéne. Arcjátékában ott van a félresiklott sorsú ember minden fájdalma és keserűsége, ami vegyül a bosszúra éhes, szunnyadó, de az előtörésre bármikor hajlandó és képes vadállat indulataival. Félelmetes, Leo úgy válik évről évre egyre nagyobb színészóriássá, hogy azt a nagyérdemű egyelőre még fel se fogja kellő mértékben. A prímet mégsem ő, hanem Tom Hardy viszi, aki élete egyik legjobbját nyújtja ellenszenves karakterének bőrében. Na ő viszont sokat pofázik a 150 perc alatt, de ezt olyannyira tökéletesen csinálja, hogy még bőven tovább is elnéznénk és hallgatnánk. A fontosabb mellékszerepekben maradéktalanul hiteles produktumokat láthatunk Will Poulter és Domhnall Gleeson részéről.

A visszatérő egészen egyedülálló filmélmény, többszörös mérföldkő. Alejandro González Iñárritu pályájában, Leonardo DiCaprio naggyá válásában, és a filmművészet fejlődésében egyaránt megkerülhetetlen darab. Már most akkora klasszikus, mint a ház. 10/10.