Fiatalokat áldozatul ejtő halálos betegségek. Az élet mocskos igazságtalansága, a sors talán leggusztustalanabb, legtorzabb módon morbid szemétsége, amit csak el lehet képzelni. Kezdetük előtt véget érő életek, fájdalommal és félelemmel töltött aranyévek. Tavaly egy inkább a young adult filmek hangulatát képviselő produkció foglalkozott a témával. A Csillagainkban a hiba 2014 egyik legjobbja lett, idén pedig egy színtiszta coming of age stílusú produkció teszi tiszteletét hasonló alapelgondolással. A film minden hype-ja kb. annyi volt, hogy a Whiplash-t tavaly mindenki imádta, így már csorgott is a nyálunk, amikor megtudtuk, hogy az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni a következő Sundance győztes a sorban.

Greg (Thomas Mann) végzős gimnazista, aki nem igazán illik generációjába, sőt, általános korosztályába sem. Úgy igyekszik túlélni a gimnáziumot (hogy továbblépjen az általa még értelmetlenebbnek tartott egyetemre), hogy megpróbál láthatatlanná válni társai előtt. Napjai leginkább filmnézéssel és filmkészítéssel telnek, hiszen Earl-el (RJ Cyler), legjobb barátjával - illetve munkapartnerével, mert Greg nem szereti a barát szót használni - kisgyerekkoruk óta gyártják híres mozgóképek általuk kigondolt utánzatait, amiket gondosan elrejtenek, és senki másnak nem mutatnak meg. A fiú életében új fejezet nyílik, amikor édesanyja nyomására kénytelen meglátogatni leukémiával diagnosztizált iskolatársát, Rachel-t (Olivia Cooke). A kezdeti kínos kényszert követően a két fiatal fokozatosan egymásra talál, utánozhatatlan barátságuk pedig nevetés és sírás közepette száguld a végkifejlet felé, ám Greg már a játékidő első felében megnyugtat minket: Azt mondja, ne aggódjunk, mert Rachel túl fogja élni...

Jesse Andrews saját regényéből írt forgatókönyve a manapság igencsak felkapott coming of age zsáner egyedi és mégis félreismerhetetlen képviselője. A történet fókuszába állított barátság kontrasztos mivoltja révén adja át a felnőtté válás tanulságát. A túlélésre játszó, keserű fiú és a haldokló lány párosában ellentmondásos érzelmi hullámok kavarognak az erőteljes jelenetek során át. Egyszerre szórakoztató és tragikus Greg nemtörődömsége és az elszántság, amivel Rachel igyekszik megértetni a fiúval a gyerekkorból való továbblépés fontosságát. Mindeközben óvatosan kezelt, minimalistára faragott, de pont ezért ütős, fanyar humorvilág elevenedik meg, miközben a két, egymáshoz tökéletesen simuló jellemrajzokkal megalkotott főszereplő mellett a mindennapi élet szürke tragikumát prezentáló, remekül eltalált és súlyozott mellékalakok teszik tiszteletüket a cselekmény bizonyos pontjain. Érdekes figyelni Greg macskamániás apját, aki éjjel-nappal köntösben járkál, miközben értelmetlen bölcsességeket kántál, szomorú, ahogy Rachel édesanyja kínos flörtölésbe fojtja bánatát, de a laza, a film legfontosabb tartalmi vonulatát megéneklő történelemtanár figurája is maximálisan indokolt helyet foglal el a sztoriban.

Úgy vélem, a Birdman óta nem láttam ennyire kreatív és elragadó kamerakezelést. Alfonso Gomez-Rejon rendező és Chung-hoon Chung operatőr változatosan építik fel a jeleneteket, ezzel is gondoskodva arról, hogy a néző figyelme egyetlen pillanatra se lankadjon. A gyönyörű hosszú snittekkel az alkotók nem könnyítik meg saját dolgukat, ám minden akadályt tökéletesen vesznek, így pedig csodálatosan megkomponált képsorok épülnek fel szemeink előtt, amelyeket érdekes, szinte már kísérletezőnek tetsző kamerabeállítások, megkapó totálképek, illetve közelik támogatnak lépten-nyomon. Alfonso Gomez-Rejon rendező az elmés stop-motion betétekhez és a rendkívül fajsúlyos párbeszédes jelenetekhez hasonló megoldásokkal helyezi el filmjét a pokol tornácán, valahol az életszagú hitelesség és az elvont szürrealizmus szinte valószerűtlennek tetsző határán, ám ez az elmondva is, látva pedig pláne kényes hibrid remekül működik és érvényesül a produkció minden egyes percében. Ráadásképpen még kiváló zenei aláfestéseknek és pazarul megválogatott betétdaloknak is örülhetünk, és ünnepelhetjük az így már végképp teljessé és tökéletessé váló hangulati hátteret.

A színészgárda tagjai közül egyértelműen Olivia Cooke viszi a prímet, hiszen a fiatal színésznő zsigeri hitelességgel mutatja be a rákbeteg lány kezdeti cinizmusát, érzelmi összeomlását, és végső, megrázó belenyugvását egyaránt. Thomas Mann nem rossz a férfi főszerepben, bár kolléganőjétől valamelyest elmarad, bár ki tudja, lehet, hogy ez csak a karakterek miatt alakult így. RJ Cyler szórakoztató, humoros mellékszerepet produkál Earl bőrében, kisebb részt foglaló alakok megtestesítőiként pedig olyan neveknek örülhetünk, mint Connie Britton vagy Jon Bernthal.

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni remek coming of age film. Megható, megrázó, szórakoztató történet egy lányról, aki úgy veszi tudomásul saját keserű és igazságtalan végzetét, hogy közben átsegít egy gyámoltalan fiút a gyerekkorból a felnőttlétbe. 10/10.