Kérte: ThePretender
A környék, ahol leéled az életedet, vagy annak egy részét, nem csak neked nyújt ismerős, otthonos környezetet, hanem rajtad kívül még számos másik embernek is. Mindennapjaid mellékszereplői ők, akikkel rendszeresen összefutsz, ám komolyabb ismeretségre nincs alkalmatok szert tenni. Felületes beszélgetések, külsőségek, és pletykák alapján ítéled meg őket, ők pedig téged. Van azonban két dolog, ami mindegyik újra és újra feltűnő lélekben megegyezik: Mindenkinek vannak problémái, de senki nem hajlandó tudomást venni ezekről a gondokról.
Akira Kurosawa történetének színtere egy lerobbant, japán nyomortanya, ahol csonka családok vegetálják át a hétköznapokat. Egy fiatal férfi naphosszat láthatatlan villamosával száguld keresztül a szeméthegyek között húzódó utcákon, miközben hangutánzó szavakat kiabál, egy roncs autóban éldegélő apa-fia páros képzeletben felépíti mesébe illő villáját, egy nagynénjénél és annak férjénél nevelkedő fiatal lány megszakad a munkában, miközben el kell viselnie részeges nevelőapja sértéseit, vannak nők, akik kedvükre cserélgetik alkoholista férjeiket, egy öregember lépten-nyomon igyekszik bárki lelki szemetesládájává válni, mindeközben pedig egy szótlan, idősebb ember halott szemekkel maga elé meredve vánszorog közöttük. És valahol, az egyik roskadozó házban, számtalan rajz díszíti a falakat. A rajzok igazi, kézzelfoghatónak ható villamoskocsikat ábrázolnak.
A Dodeskaden különböző, mindennapi sorstragédiákat helyez mérlegre, ám mesélés közben mégis gondosan odafigyel az egyenrangúságra. A forgatókönyv egyik legnagyobb bravúrja nem más, mint az, hogy nem emel ki, és nem nyom el egyes szálakat, és mivel több, mint féltucat történetről van szó, ez valóban nagy dolog. A mű nézőjére bízza, hogy a maró emberi gondok változatos tárházából kiválassza a legsúlyosabbat, és kedve szerint rangsorolja a többit. Megjelenik az éhezés, a hajléktalanság, az alkoholizmus, a könnyűvérűség, a családon belüli nemi erőszak, a házasságtörés, és az ártalmatlannak, sőt, viccesnek tetsző, ám mégis kényelmetlen, és hosszú távon káros elmebaj is. A karakterek kettős pozíciót töltenek be a sztoriban. Főszereplők saját történetükben, és epizódszereplők a többiek életében. A forgatókönyv jelenetről jelenetre váltogatja a fókuszt, nem szkeccsfilmszerűen vezeti a narratívát, így ez a két pozíció mindenkinél állandó jelleggel változik. Az események sodrásában megjelenik a japán ember mentalitása, a keleti kultúra gondolkodásmódbeli jegyei, miközben olyan férfiakat, nőket, és gyerekeket figyelhetünk, akik tagadásba és soha meg nem valósuló álomképekbe menekülnek a rideg valóság fájdalmai elől.
Akira Kurosawa kezében egyetlen pillanatra sem csúsznak szét a szálak. A sokaspektusú történetegyüttest a zseniális rendező precíz, átgondolt munkával alakítja részletgazdag egésszé. Kurosawa enyhén színpadias elképzelései kreatívak, akár még Lars von Trier botrányosan önkényes Dogville-jét is inspirálhatták. A szeméthegyek kontextusába épült, megnevezetlen település ábrázolásmódja lehangoló, ám ilyen minőségében mégis minden ízében költői és néhol, főleg amikor előkerülnek az előre festettnek tetsző hátterek, illetve a kreatív világítási megoldások, még egészen gyönyörűnek is nevezhető. Miközben Kurosawa általános emberi interakciókat forgat ki önmagukból, valamint szimbolikus elemekkel érvel története mondanivalója mellett, lenyűgöző színészvezetéssel hoz ki magas színvonalú teljesítményt gárdája tagjaiból, a csodálatosan szép filmzenét pedig pazarul használja fel a hangulat maximális felfokozásának érdekében.
Akira Kurosawa Dodeskaden-je elsősorban azért maradandó, mert zseniális kontrasztba állítva mutatja be a nyomorúságot. Elszomorító tartalom elevenedik meg rendkívül szép tálalásban. Az emberi lény hétköznapi szenvedéseinek bemutatása ritkán válik ennyire sallangmentes, ennyire őszinte portrévá a filmvásznon. 9/10.
