Kérte: doggfather

Mike Tyson neve egy bizonyos, alacsonyabb kor fölött valószínűleg senki számára nem ismeretlen. Az ökölvívás egyik nagy alakja, aki nem csak sportteljesítményeivel, hanem botrányaival és zűrös magánéletével is felhívta magára a figyelmet. A fekete bárány nemrég az HBO égisze alatt, Spike Lee vezényletével göngyölítette fel saját ügyeit, kitérve a fényes és a sötét oldalra is, egy pörgős színpadi show formájában.

Habár tényleg nincs szó többről, csupán egy színpadi előadás lefilmezéséről, azért Spike Lee-t nem kell félteni, hiszen lehetőségei szűkösek, de ő azért maradéktalanul kihasználja őket. Minden kamerabeállításnak komoly jelentősége van, főleg a Tyson-t alsó állásból figyelő pozíciónak, ami érdekes módon kelti nagy ember hatását, miközben az letartóztatásairól, függőségeiről, tönkrement házasságáról, és hasonlókról beszél. A show koreográfiája tűpontos, üresjárat nincs, Tyson másfél órán át nagy lendülettel és lelkesedéssel eleveníti fel élete minden fontos állomását, és ez a látványelemekkel és dalbetétekkel, na meg archív felvételekkel is alaposan teletűzdelt előadás csupán néha, nagyon ritkán kelti fölösleges önfényezés gyanúját. Nem is igazán gyónásról van itt szó, Tyson csupán a legmocskosabb dolgait bánja meg, ám pályája nagy részét büszkén prezentálja, hiszen ahogy egy példán keresztül elmondja a film legelején, most nem lenne az, aki, ha a múltban másképp cselekszik. Márpedig mostanra, habár hosszú időbe telt, eljutott a kiegyensúlyozott, boldog mindennapok világába, és ezt nem azért mondja el, mert éppen nincs jobb dolga, és túl sokat képzel magáról, hanem azért, mert ő valóban egy olyan híresség, akit sokan szeretnek, akit sokan nagyra tartanak, és akire sokan kíváncsiak. Ehhez alkalmazkodva, de a maga módján a szerénységet mégis megtartva, Tyson pergő monológok során taglalja aktája legsötétebb fejezeteit is rendszerint átitatva az összképet ironikus, durva humorral, be-beszólogatva helyenként mindenkinek, akinek csak lehet, és aki megérdemli. 8/10.