Kérte: Power

Sosem voltam a B-kategóriás akciófilmek rajongója, ezen, meglehetősen nagy rajongásnak örvendő zsáner hőseinek többségét is csak felületesen ismerem. Jean-Claude Van Damme filmográfiája eleddig nem tudott annyira megmozgatni, hogy komolyabban is beleássam magamat, kivételt képez természetesen a Véres játék, ami valóban egy igazán maradandó, hangulatos verekedős mozgókép még mai szemmel is. 2008-ban a színész egy meglehetősen szokatlan produkcióhoz írt alá, a JCVD-ben ugyanis önmagát alakítja, vagy legalábbis egy akciósztárt, akit Jean-Claude Van Damme-nak hívnak.

Jean-Claude Van Damme már nem mai gyerek, de azért igyekszik továbbra is helytállni az akciófilmpalettán. 47 évesen már nehezebben mennek az egy snittes akciójelenetek, Steven Seagal elhappolja előle a jó szerepeket, ráadásul még a lánya felügyeleti jogát is megvonják tőle azzal az indokkal, hogy filmjei a gyermekekre káros üzenetet hordoznak. A színész éppen szülőhazájában, Belgiumban próbál pénzt felvenni az egyik bankból, ám ekkor kiderül, hogy az épületet egy rablóbanda szállta meg, akik nagy lehetőséget látnak a közéjük érkező hírességben, és a bankot körbekerítő rendőröknek beadják, hogy valójában Jean-Claude Van Damme a túszejtő.

Az biztos, hogy eléggé merész ötlet az, amit az alkotók kitaláltak, és igazán örülhetnek, hogy címszereplőjük hajlandó volt leszerződni a filmre, ami egyértelműen az öniróniára épül. Sőt, Jean-Claude Van Damme láthatólag egészen élvezi is önmaga keserű változatának alakítását, hiszen arcjátéka meglepően sokszínű és emlékezetes. Valóban, színészileg jól veszi az akadályt a produkció.

Tényleg öniróniáról van szó, itt azonban időnként félremegy a forgatókönyv. A JCVD főhősének életét az önkritika és az irónia uralja, azonban nagyon vékony a határvonal, ami ezeket elválasztja a szánalmas önsajnáltatás és az ízléstelen önfényezés területétől. Sajnálatos módon a történet időnként átcsúszik ezen a határvonalon. A főhős önelemző monológjai és visszaemlékezései közben amúgy egy konkrétabb cselekmény is kibontakozik, ám ez nem több egy sablonos, és eléggé unalmas túszdrámánál. A visszafordított kronológia időnként jól működik, néha viszont nagyon indokolatlan.

Mabrouk El Mechri nyers jelenetkoreográfiái a legtöbbször jól működnek, különösen a szépen megtervezett vágatlan jeleneteket emelném ki. Jobban is járunk, amíg nincs vágás, mert ez az utómunkálati szegmens meglehetősen káoszosra sikeredett. Sokszor minden ok nélkül szabdalnak bele a filmbe, kényelmetlen helyzetbe hozva ezzel a nézőt. Mindennek tetejébe a fényképezés se túl jó, hiszen a színvilág egészségtelen mértékben fakó, a világítás pedig elképesztően pocsék. Szó szerint világít a produkció, félúton már azon járt az agyam, hogy fel kellene venni egy napszemüveget.

A JCVD nézése közben egy meglehetősen ellentmondásos gondolat járt a fejemben: Nagyon szar, mégis imádom minden percét. És valóban, a JCVD érdekes film, nem érdemes kihagyni, de mégis, úgy gondolom, hogy sokkalta több rejlett benne annál, mint amit a készítők végül kihoztak belőle. 6/10.