A True Detective, azaz A törvény nevében első szezonja elég komolyan megmozgatta a sorozatrajongók világát. Példátlan eredetiségről és utánozhatatlan hangulatról lehetett hallani, na meg persze fantasztikus színészi játékokról. Tény és való, az a bizonyos nyolc epizód valóban ütősre sikeredett, még ha kicsit túlértékeltté is vált a nagy agyeldobások közepette. A második évadot nagy várakozások előzték meg, hiszen mindenki tudta, hogy egy teljesen új történetet, teljesen új karaktereket, és teljesen új színészgárdát fogunk látni. Ja, és Cary Fukunaga is távozott a rendezői posztról...

A történet fókuszpontját Vinci kisvárosa szolgáltatja. Miután meggyilkolják az egyik magas rangú tisztségviselőt, majd hulláját egy másik település körzetében helyezik el, a két város rendőrségének össze kell fognia. Ray Velcoro (Colin Farrell), a megtépázott becsületű, fia láthatási jogáért küzdő Vinci-beli zsaru egy csapatba kerül a megkeseredett Ani Bezzerides-szel (Rachel McAdams) és az egykori motoros járőrrel, Paul Woodrough-val (Taylor Kitsch). Mindeközben fontos szerep jut a szervezett bűnözés egyik kevésbé vérszomjas üzletemberének, hiszen Frank Semyon (Vince Vaughn) ügyleteinek szintén nem tesz jót az említett gyilkossági ügy.

A legkomolyabb probléma az, hogy Nic Pizzolatto még mindig nem tud jó krimit írni. Az első évad cselekményéhez hasonlóan ezúttal is arról van szó, hogy a kreátor-forgatókönyvíró érezhetően tudatában van annak, hogy kifundált bonyodalma önmagában annyira egyszerű, hogy szinte nem is érdemes elmesélni, épp ezért minden apró mellékszálra zavarba ejtően sok hangsúlyt fektet, hogy ezáltal jól összekavarja a részleteket, a néző pedig elhiggye, hogy valami hihetetlenül intelligens, rendkívül bonyolult bűnügyi sztorit lát kialakulni. A végén persze kiderül, hogy faék az egész, és szinte már bánjuk is, hogy nyolc és fél órát töltöttünk ezzel az évaddal. Ugyanakkor, ahogy az első évadban, úgy itt is nagyon jó a karakterdráma, Pizzolatto rájöhetne már, hogy ez az ő igazi stílusa, nem pedig a krimi, amit mindenáron erőltet magára, és miránk is. A négy főszereplő egyénre szabott tortúraegyüttese, ami fizikai és lelki síkon egyaránt zajlik, igazán erőteljesre sikeredett. Az évadzáró epizódnak is a második fele üt igazán nagyot, amikor már csak ezzel a vonulattal foglalkozik a forgatókönyv. Az előző szezonban megszeretett filozofikus hangvételből ezúttal vajmi keveset kapunk, az első néhány rész után teljesen elfogy ez a töltet, de némi morális tartalmat azért érzékelünk. Ez leginkább azt mondja, hogy nem biztosan az annak tűnő emberek a jók, ám ezt valószínűleg senki sem fogja megtudni. Vagy ha igen, akkor csak elkésve, amikor már mindegy.

A lényeg tehát az, hogy az elragadó atmoszféra hiányzik első sorban ebből az évadból, ami egyben azt jelenti, hogy Cary Fukunaga hiányzik elsősorban ebből az évadból. A direktor tavaly nyolcból nyolc epizódot vállalt be, és végtelen fantáziával, elképesztően jó meglátásokkal mélyítette a sztorit és leginkább a hangulati töltetet, így sikerült feledtetnie a kreátor parasztvakítását. Most azonban csak producerként van jelen, a rendezők pedig egymásnak adják a kilincset, de igazán maradandó atmoszférát egyikük sem képes komponálni. Való igaz, hogy az egy kézen megszámlálható akciójelenetek dinamikus, naturális tálalásmódban elevenednek meg, így a gyakorta kialakuló unalmat ezek a képsorok úgy-ahogy képesek megtörni. Megjegyzendő továbbá, hogy az első évadhoz hasonlóan itt is akadnak emlékezetes betétdalok. A főcímzene szövege pazar, tiszta költészet, de a bárénekesnő újra fel-feltűnő jelensége mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hiszen nótáival rendszeresen erős élt ad a cselekmény adott pontjainak.

Pizzolatto nem tud igazán jó krimit írni, viszont remek karakterek pattannak ki a fejéből, olyan figurák, amik valamiért parádézásra késztetik a kiválasztott színészeket. A gárda ezúttal is nagyot alkot. Matthew McConaughey szintjéhez természetesen egyikük sem érhet fel, ám panaszkodni így sincs okunk. Colin Farrell talán élete eddigi legjobbját hozza, Rachel McAdams pedig egy jó nagy fokot lép azon a bizonyos létrán, ami a feltétlen elismertséghez vezet. Számomra már így is régóta megcáfolhatatlan tény, hogy korunk egyik legalulértékeltebb színésznőjéről van szó. Vince Vaughn becastingolása elég komoly felháborodást váltott ki, ám a színészt nem kell féltenünk, zsigerien hozza ellentmondásos figuráját. A kisebb szerepekben Taylor Kitsch és Kelly Reilly szintén szépen helytállnak.

A True Detective második szezonjával  kapcsolatban mindenképpen le kell szögeznünk, hogy tulajdonképpen egy szűk három órában lebonyolítható tévéfilm nyolc részre széthúzott kínszenvedéséről van szó. Négy epizód bőven elég lett volna, rengeteg az üresjárat, az unalmas etap, meg úgy általában, az epizódok fele elhagyható lenne. 7,5/10.