Nehéz már pontosan visszaemlékezni, de azt hiszem, az általam önkényesen modern thrillernek titulált, Hitchcock utáni műfaji éra volt az első olyan zsáner, amiben nagy favoritra találtam. A 23-as szám például jó ideig a kedvenc filmem volt, de imádom a Viharszigetet, a Maradj! is maradandó hatást gyakorolt rám, és Az árván is remekül szórakoztam. Ugyanakkor azonban nagy igazság, hogy ebben a stílusban kb. szökő évente egyszer készül számottevő alkotás, így már igazán ki voltam éhezve egy ütős darabra. Erre most egyenesen ellettem kényeztetve, hiszen Joel Edgerton nagyjátékfilmes rendezői debütálása rendesen odavág.

Simon (Jason Bateman) és Robyn (Rebecca Hall) férj és feleség, akik épp Chicagóból költöznek a kaliforniai peremvidékre, hogy ezzel végérvényesen kilábaljanak egy nehezebb időszakból. Mivel a férfi gyerekkorának színteréhez közel vásárolnak házat, nem is annyira meglepő, hogy csakhamar ismerősbe futnak. Gordo (Joel Edgerton) először nem is tűnik annak Simon számára, ám hamarosan kiderül, hogy huszonöt évvel ezelőtt ugyanoda jártak gimnáziumba. Gordo meglepően barátságosan közeledik a párhoz, rendszerint ajándékokat hagy a küszöbükön, és besegít a ház körüli teendőkben is. Idővel azonban kezd furcsává, sőt, zaklatóvá válni a férfi túlzott kedvessége, nem sokkal ezután pedig kiderül, hogy súlyos múltbéli titkok lapulnak meg a háttérben.

Kétféle ember él a Földön. Boldog és szomorú. Kamuzhatod, hogy megtaláltad az arany középutat, de nem fogom elhinni. Ennél is nagyobb probléma az, hogy a két típus megrögzötten utálja egymást, hiszen a szomorúak irigykednek a boldogokra, akik viszont taszítják a szomorúakat, mert nem akarnak beleragadni negatív aurájukba. És pontosan ebből épül fel társadalmi közegünk mindennapi élettere. Joel Edgerton ebből a hiteles, mindannyiunk számára ismert alapfelállásból indítja történetét. Filmjében a hétköznapi emberi interakciók során megnyilvánuló érzéketlenség, önzőség, és kegyetlenség kerül elő megspékelve a tettek és a szavak súlyával, az elfeledni vágyott múlt beláthatatlan következményeivel, kipucolhatatlan mocskával egyetemben. Nagyon fontos pozitívum, hogy a mű nézése során egyaránt képesek vagyunk belehelyezkedni Gordo és Simonék helyzetébe is, ez is mutatja, hogy erőteljes társadalomkritikai vonulatokra felépített karaktereik mennyire jól működnek a cselekményvezetés sodrásában. A szépen épülő, fokozatosan részletgazdaggá váló dramaturgia kiegyensúlyozott áramlásában kibontakozó fordulatokat tényleg nem lehet előre látni, gondolhatod akármilyen magabiztosan, hogy tudod mi lesz a vége, garantáltan félre vagy vezetve, Edgerton az orrodnál fogva cibál.

Joel Edgerton teljes mértékben magának tudhatja ezt a filmet, hiszen a forgatókönyv megírását követően le is dirigálta az alkotást (meg ugye főszereplő is), amiben tetten érhető néhány elsőfilmes gyerekbetegség, ám az összképre ezzel együtt sem lehet igazán komoly panaszunk. Tény és való, hogy a fényképezés megkomponálása, elsősorban a színvilág tekintetében, eléggé fantáziátlan, vagy halvány, ha úgy tetszik. Viszont a karmester atmoszférája a modern thriller maga. Szinte már elérzékenyültem attól, ahogyan Edgerton kihasználja a történetében rejlő feszültséget, de úgy, hogy egy szikra intenzitás sem marad lógva a levegőben. A direktor kiválóan helyezi el saját karakterét a történetben, miközben jelenetről jelenetre, óvatos kimértséggel fokozza a hangulatot, snittről snittre érezzük növekedni lényünkben a félelemmel vegyülő feszültség pulzálását. Eme remek érzékét Edgerton jól eltalált hangeffektekkel és a filmzene ügyes felhasználásával egészíti ki, és munkálkodása olyannyira tudatos, hogy a produkció utolsó negyed órájának izgalmában már alig bírunk megmaradni egy ültő helyünkben.

Joel Edgerton attól sem jön zavarba, hogy önmagát rendezi, sőt, láthatóan élvezi is a saját kamerája előtt való játékot, hiszen produktuma nagyon, de nagyon hiteles, karakterének lényegét zavarba ejtő profizmussal adja át, sikerül kifejezetten ijesztővé válnia. A másik két főszereplőre sem lehet komoly panaszunk. Jason Bateman-t vígjátékokban szokhattuk meg, ám a színész most bizonyítja, hogy komolyabb kontextusban is lehet rá számítani, hiszen alakítása igencsak erős, még ha Edgertontól kissé el is marad. Rebecca Hall nem konstans módon erős, ám ezt őszintén szeretném a gyenge szinkron rovására írni. Az mindenesetre biztos, hogy a színésznő valamivel, ha nem is sokkal, de gyengébb kollégáinál.

Az ajándék remek thriller, akik hozzám hasonlóan odavannak a műfaj újabb képviselőiért, egészen biztosan szeretni fogják ezt is. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy Joel Edgerton ajánlja-e filmjét egy konkrét valakinek, de az szinte biztos, hogy ebben az egészben komolyan munkálkodnak valós sérelmek, ahogy az sem kétséges, hogy ez a történet elsősorban arról szól, hogy mennyire könnyen válhatnak a boldog emberek szomorú emberekké. 9/10.