A világsztárokat elnézve, ahogy dühösen csaholni kezd bennünk a színtiszta, nyers irigység, általában azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy a pénz és a hírnév nem minden, egyáltalán nem elég a boldogsághoz. De azért mégis, úgy lennénk a helyükben, hiszen semmi gondjuk nincsen. Annyi a feladatuk, hogy szórják a pénzt, élvezzék az életet, és fürödjenek a rajongók imádatában. Danny Collins is így élte világát. Gondtalanul. Pedig voltak gondjai. A gond az, hogy negyven év késéssel vett csak tudomást róluk.
Danny Collins (Al Pacino) világhírű énekes, aki már évtizedek óta újra és újra kiáll a különböző stadionokban felhúzott színpadokra, hogy újra és újra előadja ugyanazokat a semmitmondó, unalmas dalokat, amik már egy kicsit sem képesek őt magát megmozgatni, csak azt a néhány nyanyát, akik az első sorban, medvecukrot rágcsálva dülöngélnek a ritmusra. Amikor pedig nem koncertezik, Danny tipikus rocksztár sztereotípiaként múlatja az időt. Kokózik, bulizik, és már harmadik feleségét fogyasztja, aki talán még az unokája is lehetne. Ám így, élete alkonyán elkezdi érezni, hogy valami nincsen rendben, és mintegy megerősítésként, menedzsere (Christopher Plummer) előáll egy különleges meglepetéssel. Kiderül, hogy negyven évvel ezelőtt John Lennon levelet írt Danny-nek, ám egy szemét riporter közbenjárásának köszönhetően a küldemény soha nem érkezett meg. Most kapja csak kézhez, és miután elolvassa, igazolva látja aggodalmait, és elhatározza, hogy megpróbál helyesen élni a maradék rövid időben. Kezdésként szeretné felvenni a kapcsolatot felnőtt fiával (Bobby Cannavale), akivel még soha nem találkozott.
A Danny Collins régi vágású tanulságokat vesz elő, hogy saját kontextusában újra elmesélje őket, ám a film nézése közben pont arra jövünk rá, hogy ezek a tartalmi töltetek igenis időtálló aktualitással rendelkeznek, és kellő alkotói fantázia esetén egyáltalán nem gond, hogyha újra és újra előkerülnek. A produkció elsősorban arról szól, hogy életünk meghatározó válaszútjain egészen nevetségesnek tűnő apróságok képesek nagy mértékben befolyásolni döntéseinket, és ezáltal a jövőnket is. Mindössze néhány sorról van szó, amit egyik zenész írt a másiknak és mégis, Danny biztos benne, hogyha hamarabb megkapta volna a levelet, nem bassza el az életét. A bűntudatról, a tetteinkért való felelősségvállalásról van szó, no meg arról, hogy a pénz és a hírnév tényleg nem minden. A Danny Collins hatásvadász szentimentalizmus helyett őszinte gondolatokkal és igazi érzelmekkel operál, ezáltal igazán emberközelivé, és meghatóvá válik, bár az igazán komoly fajsúlyt azért messze elkerüli, pedig arra is meglenne benne a potenciál.
Dan Fogelman író-rendező kreatív beállításai nemcsak hogy jól néznek ki, de még igazán tartalmasak is. A saját óriásplakátja alatt, apró porszemként, elveszve ácsorgó Danny Collins képe például a produkció egyik legerőteljesebb mozzanata. Ezentúl a rendezőnek egészen magával ragadó hangulatot is sikerül generálnia, hiszen a Danny Collins megindító dramedy-ként parádézik a játékidő teljes hosszában. A kiválóan megírt párbeszédek sodrásában nagyszerű egyensúlyt alkotnak az egymást váltogató, erőteljes drámai töltetek, és a jól működő, emlékezetes poénok. A történet hátterében mindennek tetejében még remek dalbetétek is fokozzák a hangulatot.
Al Pacino az utóbbi években nem alkotott igazán nagy dolgokat, a Született gengszterek szolgált színfoltként karrierje kései szakaszában, ám most végre érkezett egy igazi, hamisítatlan jutalomjáték, amit minden idők egyik legnagyobb filmszínésze óriási odaadással, szívvel és lélekkel prezentál a meghatott közönség számára. Alakítása kiválóan illeszkedik a drámai vígjáték színfalai közé, karakterábrázolása egyszerre megindító és végtelenül szórakoztató. A mellékszereplőkre sem lehet panaszunk, hiszen Bobby Cannavale és Christopher Plummer is remekül helytállnak. A főhős menyét alakító Jennifer Garner kifejezetten kiemelkedőnek nevezhető játékot produkál, ami számomra meglepő volt, mert nem tartom túl nagy tehetségnek a színésznőt.
A Danny Collins jó film. Elsősorban azért megbecsülendő, mert ismeri a saját határait, és az őszinteséget választja a magamutogatás ellenében. 8,5/10.
