„ Eggyel kevesebb ember lett a Földön, aki emlékszik a nevünkre. ”
Fisher Stevens első komolyabb nagyjátékfilmje szinte már stílusosan sikkadt el a tavalyi felhozatal blockbusterei között, a nyugdíjas gengszterek viszontagságaira szinte senki sem figyelt oda. Pedig kellett volna, hiszen Al Pacinoék jutalomjátéka nem csak üresfejű pénzlehúzás. A klasszikus gengszterfilmek modernizált hangulatát keverik az alkotók laza humorral, csipetnyi drámával, és némi jóízű filozofálgatással.
Valentine ( Pacino ) huszonnyolc évnyi börtönbüntetés után szabadul. Kint már várja régi cimborája, Doc ( Christopher Walken ). Annak idején kemény gengszterek voltak, és a nagyfőnök ( Mark Margolis ) fia életét is vesztette az egyik akció során. Val tartotta a száját, így egyedül ő került börtönbe, azonban szabadlábra helyezését követően a bosszúszomjas maffiavezér a halálát akarja. A munkára pedig Docot nézte ki, azonban Val erre hamar rájön, de mégsem zavartatja magát. Hajnal van, neki meg csak délelőtt tízre kell halottnak lennie, úgyhogy belefér még egy utolsó közös balhé, miután kiszabadították az öregek otthonából harmadik jó barátjukat, Hirscht ( Alan Arkin ).
Laza, egyszerű, de mégis tartalmas forgatókönyv jellemzi a filmet. Egyfajta szituációs komédia ez, alánevetés nélkül, megtöltve a kimondatlan, eltussolt tragédia árnyával. Remek poénok sorjáznak a történetből, a kiöregedő bűnözőkhöz kapcsolódó minden humorforrást igyekeznek kihasználni az alkotók. Három nagy nevetés után azonban rendszerint megjelenik egy-egy fajsúlyos gondolat. Az idő kegyetlenül gyors múlása, az öregséggel teret nyerő vonzalom az apró gyönyörök irányába, a nosztalgia, és a megvesztegethetetlenség mind fontos teret kapnak.
A hangulat a leülepedett, mindennemű zaklatást megtagadó nyugalom köré csoportosul, a tempó pedig stílusosan higgadt, nincs semmi sietség, élvezet nézni, ahogy a megvénült karakterek kiélveznek minden percet. A vígjáték és a tragikus dráma kettőssége, a lenyűgöző szövegkönyvnek hála, pazar egyensúlyba kerül. Egyszerre akarsz sírni és nevetni a Született gengsztereken, és végül utóbbit választod, hiszen látod, hogy Val és Doc sem zaklatják fel magukat a történteken. Átadod magad az irónia és a nyugalom ezidáig ismeretlen módon zseniális elegyének. Az atmoszférát Bon Jovi kifejezetten a filmhez írt nótái teszik teljessé, élen természetesen a Golden Globera ( Oscarra hogyhogy nem?! ) jelölt Not Running Anymore című darabbal.
Érdemes-e kitérni arra, hogy milyen teljesítményt produkálnak a főszereplők? Érdemes, hiszen ekkora színészek méltatásából soha nem elég. Al Pacino, Christopher Walken, és Alan Arkin szemmel láthatólag tökéletesen azonosulnak karaktereikkel, hiszen ők Valékhez hasonlóan hosszú pályafutást tudhatnak maguk mögött. Egyszerű, megnyugtató nosztalgiázás ez, semmi több, és mégis! Elég Al Pacino suttyó mozgását, és tettetetten buta arckifejezését, vagy Walken kissé frusztráló, zavart higgadtságát ( mintha nem tudná, mi történik körülötte ), vagy Alan Arkin önfeledt boldogságát nézni, és tudjuk, hogy a karakterek akár az ő neveiket is viselhetnék.
Az öregedéssel együtt az értékrend is megváltozik. Erre hívja fel a figyelmet Fisher Stevens laza, világmegváltási terveket teljes mértékben mellőző filmje. A tényre, hogy a korábbi nagy álmokat a hatodik-hetedik X-ek megérkeztével felváltják az apró örömök, és a cél sem lesz több, mint még egy megfestésre váró napfelkelte megérése. 8/10.
