A Csillagainkban a hiba a tavalyi év egyik legerősebb, legsúlyosabb filmélményét szolgáltatta, ráadásul tette ezt úgy, hogy a nézők jelentős része nem várt tőle kiemelkedő teljesítményt. Ám mégis az utóbbi évek, sőt, minden idők egyik legjobb romantikus mozgóképe készült el. Én elsősorban ezért fűztem erőteljes reményeket a Papírvárosok című coming of age mozihoz, hiszen ez a mű, ahogy a Csillagainkban a hiba is, szintén John Green-en alapul. És valóban, ez egy más jellegű történet, ami nem igazán közelíti meg a tavalyi alkotás zsenialitását, ám még így is az év eddigi egyik legjobb filmjét köszönthetjük a képében.

Quentin (Nat Wolff) végzős gimnazista srác. A kalandvágyó Margo (Cara Delevingne) és ő már kisgyerekkoruk óta szomszédok. Jó barátokként kezdték, ám a középiskolára eltávolodtak egymástól. A felállás azonban egy csapásra megváltozik, amikor a lány gyanítani kezdi, hogy a pasija megcsalja. Quentin-t választja bűntársául az áruló barátok ellen irányuló szívatássorozat lebonyolításához. A visszahúzódó, kissé magányos fiú reménykedik benne, hogy ezt követően újra megnőnek az esélyei Margonál, ám ehelyett a lány másnap elszökik otthonról. Senki nem ismeri úti célját, ám Quentin és nagydumás haverjai rájönnek, hogy  nyomokat hagyott maga után. Így hát felkerekednek, hogy megtalálják Margo-t, így Quentin végre bevallhatja érzéseit gyermekkori szerelmének.

A Papírvárosok hangulatos coming of age sztori, ami elsősorban azzal a húzásával képes meghódítani és elragadni nézőjét, hogy komoly témákról beszél már-már meglepően könnyed tálalás kíséretében. A papírvárosok képe a forgatókönyv egészén keresztül remekül működik, mint a közönyös, sztereotípiákon alapuló modern társadalom allegóriája. Egy ilyen világ falai közé zárva, elkülönítve az igazi szabadságtól, az egyén saját lecsökkent komfortzónájában vesztegel, miközben az élet, és a megragadandó csodák elszáguldanak mellette. A Papírvárosok erre hívja fel a figyelmet. Arra próbál ösztökélni, hogy lépjünk ki abból a burokból, amit érzésünk szerint élettér gyanánt rendelt számunkra a sors, és merjünk egy kicsit bátrabbak, egy kicsit boldogabbak lenni, még akkor is, hogyha mindez elsőre feszültséggel és félelemmel jár. Mert ha a lehetőség elment, soha többé nem fog visszajönni. És mindezzel együtt a Papírvárosok értelemszerűen egyetlen, nagyon fontos dologról beszél végig. Egy sorstragédiáról. A felnőtté válásról. A velejáró értelmetlenségérzetről, és a csalódásról. A lényeg nem más, mint az, hogy az álmok hasznosak, de ha bennük élünk, az káros lehet a jelenünkre. Mert itt és most kell megtalálnunk életünk azon elemeit, amelyeknek lehet, és érdemes örülni.

Jake Schreier rendező egyetlen komolyabb, de azért feldolgozható hibát vét. Ez nem más, mint az, hogy a direktor, kissé zavaró módon, eléggé lassan vezeti a cselekményt, így műve időnként nagyon, de nagyon belassul, viszont hosszú távon az az igazság bontakozik ki, ami szerint erre a tempóra is rá lehet hangolódni, és a játékidő felén túljutva már nem is igazán bosszankodunk a vontatottságon. Ezen túllendülve pedig végre észrevehetjük, hogy Schreier milyen kiválóan egyensúlyoz a dráma, a vígjáték, és a kalandfilm stílusjegyei között, így téve a Papírvárosokat igazán összetett élménnyé. Jelenetei szinte kivétel nélkül szórakoztatóak, ugyanakkor azonban tartalmasak is. A higgadt, szép képeket produkáló operatőri munka a tiszta vizualitás aspektusából nézve is emlékezetessé teszi az alkotást. Az összképet az egészen remek filmzene varázsolja igazán teljessé.

A fiatal, de korukhoz képest azért már tapasztaltabbnak mondható tagokból összeálló színészgárda igazán szépen teljesít. Nat Wolff a Csillagainkban a hiba talán legemlékezetesebb mellékszereplője volt, és most bebizonyítja, hogy főszerepet is nyugodtan lehet bízni rá, hiszen ha nem is letaglózó, de mindenképpen nagyon hiteles, érzelemgazdag játékot láthatunk a sráctól. Cara Delevingne nem szerepel túl sokat, ám néhány jelenetében kifejezetten szépen helytáll, alakítását visszafogottság jellemzi, ám ez valószínűleg szándékos, hiszen ezáltal sikerül igazán kifejeznie karaktere önmagát kereső lényegét. A prímet az én szememben azonban egyértelműen Austin Abrams vitte, aki hihetetlenül szórakoztató produktumot prezentál az állandóan kamuzó, nagyképű, de szimpatikus Ben bőrében. 

Jake Schreier filmje magával ragadó, tartalmas coming of age mozi. Van szíve és lelke, célja, értelme, és lényege. Arról szól, hogy életünk egy korai pontján mindannyian elhisszük magunkról, hogy mi leszünk azok, akik majd akkora esőt generálnak, amiben az ellenszenves papírvárosok végre eláznak. Te is elhiszed magadról. És nem az a lényeg, hogy ez a vágy soha nem fog beteljesülni, hanem az, hogy volt olyan pont az életedben, amikor úgy tűnt, hogy beteljesülhet. 9,5/10.