Sokakhoz hasonlóan én is akkor figyeltem fel igazán Nemes László első nagyjátékfilmjének hírére, amikor megérkeztek a cannes-i filmfesztivál beszámolói, amelyek szerint a neves mozgóképes rendezvény és verseny közönsége oda meg vissza van ettől az úgymond rendhagyó holokausztfilmtől. Rendhagyó, mert habár láthattunk már sokféle értelemben kiváló alkotásokat a zsáneren belül, a Saul fia mégis más, mégis újszerű. De ugyanolyan megrázó.
Saul (Röhrig Géza) a Sonderkommando tagja. A Holokauszt haláltáboraiban azon zsidó foglyok tartoztak ebbe a kategóriába, akiket kivégzésük előtt csupán néhány hónapig dolgoztattak, ám ebben az időszakban olyan feladatokat adtak nekik, amelyek még a népirtás általános borzalmasságából is kiemelkednek. Az ő feladatuk volt a kivégzett zsidók, férfiak, nők, és gyerekek legvégső megsemmisítése, a krematóriumok üzemeltetése, a holttestek elégetése. Saul egy, a kivégzést túlélő, így utólag, orvosilag meggyilkolt kisfiúban saját gyermekére ismer. Elhatározza, hogy megakadályozza a holttest elégetését, és méltóképpen eltemeti a fiút, ám ehhez előbb megbízható rabbit kell találnia. Kutatás közben sodródik az árral és végül egy tervezett felkelés szervezőinek gyűrűjében találja magát.
Masszív, szürke, fajsúlyos, és minden másodpercében zsigeri mélységekig megrázó. Nemes László olyan puszta, művészi, és mégis visszafogott naturalizmussal mutatja be a haláltábor mindennapjait, aminek eredményeképpen a jelenetek hatása mélyen a néző húsába vág, a durva, de hiteles borzalom, az embertelenség a befogadó lelkét erőszakolja. A kamera a játékidő döntő részében Saul arcára fókuszál, a bestiális borzalmakat szemünk - és a vászon - sarkából, elmosódva érzékeljük. Nem látjuk tisztán a felhalmozott hullahegyeket, a meztelenre vetkőztetett, meggyilkolt ártatlanokat, és a rengeteg fájdalmat, de biztosítva vagyunk afelől, hogy mindez ott van, brutálisan szomorú kontextust képezve a főszereplő köré. Nemes László ezzel az érdekes, egyedi módszerrel elkerüli, hogy a rosszabb nyelvek hatásvadásznak, vagy ne adj' Isten önkényesnek nevezhessék. A Holokauszt eme legeslegsötétebb, legborzalmasabb szeglete sallangmentesen, minden fájdalmával, és a nézőt kőkeményen megviselő őszinteségével kel életre, hogy felidézzen, és zaklatóan közel hozzon valamit, ami nem volt régen, és amire nem szívesen emlékezünk. De mégis kötelességünk emlékezni rá.
A legjobban attól tartottam a sajtóvetítés előtt, hogy az író-rendező esetleg beleesik abba a hibába, hogy megteremt egy alapvető, szomorú gondolatot, ám nem épít fel igazi, kézzelfogható cselekményt köré, ezáltal egy mérhetetlenül lehangoló, közel kétórás kesergést kapunk csupán, nem pedig igazi, erőteljes holokausztfilmet. Előérzetemre szerencsére rácáfolt Nemes, hiszen habár alapvetően a megrázó embertelenségről, a kipusztuló empátiáról, és egy olyan állapotról beszél, ahol már gyakorlatilag a túlélési ösztön is csak fantomként létezik, azért képes érdemi, izgalmas cselekményvezetést is prezentálni. Saul tudja jól, hogy nem csak a saját, hanem társai életével is játszik, ám feltett szándéka, hogy fiát méltóképpen búcsúztassa el, és ez a meghatóan becsületes, emberséges határozottság áttör az alapvető, keserű hangulaton, érdemi történetvezetést komponál, ami később még bővülni is képes. Hamarosan már nem csak azért szurkolunk, hogy Saul találjon egy olyan rabbit, aki hajlandóságot mutat az együttműködésre, hanem azért is, hogy a tervezett felkelés sikerrel járjon, és legalább a még életben lévő foglyok szabaduljanak ki ebből a földi pokolból. Nemes a film nagy részében tisztán, konkrétumokban beszél, ám a záróképekben ezeket az egyértelmű kompozíciókat némiképp elvont, szimbólumszerű hatásokkal keveri, hogy ezáltal még maradandóbbá, még erőteljesebbé tegye a befejezést, ami után érthető módon jó pár percig néma kussban ült a közönség.
Ha van valami, ami komolyabb mértékben rontja a produkció összképét, akkor az a színészgárda teljesítménye. Röhrig Géza szépen hozza azt, amit rábíztak, ám hiába a fajsúly és a rengeteg fájdalom a történet atmoszférájában, ez a feladatmennyiség érezhetően nem volt túl sok. A főszereplő valóban nagyon szomorú, komor, megviselt arckifejezéssel játssza végig a jeleneteket, de ezen túl egyéb kihívás nemigen tárul elé. A mellékszereplők sajnos elég gyengék, közülük a legjobbak is csak maximum korrekt teljesítményt képesek nyújtani.
Azonban a Saul fia összességében erőteljes, hatásos, egyedi módon naturális holokausztdráma. Maradandó alkotás, ami megérdemli a fesztiváljelenlétet, és az esetleges díjakat. Megnézni azonban csak alapos lelki rákészülés után javallott. 8/10.
