"Az orvos azt mondja a betegének: Van két rossz hírem. Az egyik rossz hír, hogy maga rákos. És a rosszabb? Alzheimer-kóros is.
A beteg gondolkozik egy percig, majd azt mondja: Hát legalább nem vagyok rákos."
Az egész sorozat esszenciája és minden eszelősen profi zsenialitása egyetlen viccbe tömörítve.
Jenji Kohan sorozatának már az első szezonja is nagyon tetszett, Piper Chapman és rabtársai kálváriája gond nélkül szögezett a képernyő elé az első tizenhárom részre. A második felvonás azonban már egyenesen magához láncolt.
Annyira mély, átgondolt, és hihetetlenül precíz profizmus járja át az egész évadot keresztbe-hosszába, hogy az már-már megható. Az egyórás epizódok úgy pörögnek le, mintha csupán kb. huszonöt percesek lennének, hiszen a készítők pörgős, és sallangmentes cselekményvezetést prezentálnak. Utóbbit a szó legszorosabb értelmében tessék érteni, ugyanis a tizenhárom epizód minden egyes jelenetének funkciója van, minden számít, minden mozzanatnak súlya van, és inkább nem is kezdem el ragozni, hogy ez milyen óriási teljesítmény. Nézeti magát az Orange Is the New Black második szezonja, és nem csak a fentiek miatt, hanem azért is, mert az alkotók még az első felvonásban produkált teljesítményüknél is komolyabban szerkesztik össze a drámát és a vígjátékot, hogy ebből a folyamatból végül egy olyan eszelősen magával ragadó hibrid szülessen, ami felváltva szállítja a megdöbbentő, a megrázó, a szórakoztató, a könnyed, a fajsúlyos, és a gyönyörű pillanatokat. Kohan és bandája pazarul megkomponált érzelmi káoszt, indulatos feszültségtornádót, és kiválóan eltalált poénokat prezentálnak. A történet sok mindenről szól, de egyvalamiről nagyon. Az önzőségről. Mindenki csak magára gondol, a saját hasznát lesi, és szarik a környezetére. Igen, ez a sorozat a mindennapi emberekről szól, és minden egyes képkockája orrfacsaróan bűzlik az élettől. Az évadzáró jelenetek igazi, keserédes tragikomédiát szállítanak, olyan befejezést, ami egyszerre gyönyörű és szomorú. Vicces és megrázó. Végső soron pedig zseniális.
A nyitórész Piperé, a második epizódban viszont egyetlen pillanatra sem tűnik fel, a későbbiekben pedig megosztva foglalkozik a történetvezetés a főhősnővel és a mellékszereplőkkel. Piper egyértelműen kevesebbet szerepel az évad során, mint a többiek, ám a készítők úgy lavíroznak, hogy a karakter mégse veszítse el központi státuszát. Ez nagy bravúr, hát még az, hogy milyen elképesztően sok figurára képesek a készítők kellő időt szakítani a tizenhárom és fél órás játékidő alatt. Sokszereplős cselekményt láthatunk kibontakozni, rengeteg jól kidolgozott karakter kap teret, miközben számos háttértörténetet ismerünk meg a pazarul eltalált flashbackekből. Jóformán minden karakter, vagy karaktercsoportosulás önálló szálat alkot a történetben, ami így meghökkentően sok vonalon zajlik, és mégsem válik ezek közül egyik sem fölöslegessé vagy elnagyolttá. A megkeményedő Piper lassacskán teljesen széthulló élete mellett láthatjuk a konyhájától megfosztott Red sorsának alakulását, miközben megérkezik a börtönbe a zseniális és aljas szarkavaró, Vee, aki kígyó módjára vonja maga köré a fekete lányokat, tovább gyűrűzik a terhességi bonyodalom Daya és Bennett főszereplésével, miközben kibontakozik egy sikkasztási botrány az intézmény körül, és még Healy öngyűlöletére is marad idő. És az előbbiekben szigorúan csak a teljesség igénye nélkül soroltam a szálakat. Sok szál, de a börtön mindet összetartja, így végül mégiscsak egy nagy egészet alkot a sztori, aminek minden egyes percét imádtam nézni.
Elképesztő, hogy mekkora színészi parádézás megy itt! Taylor Schilling fantasztikus a főszerepben, a színésznő sokrétű, maradéktalanul hiteles produktumot prezentál. Az előző évadról szóló poszt kommentszekciójában tökéletesen világítottak rá a hibára, hogy abból az írásból kifelejtettem Uzo Adubát, aki valóban az egyik legemlékezetesebb mellékszereplő a sorozatban, hiszen lenyűgözően hozza a lökött Crazy Eyes figuráját. Kate Mulgrew továbbra is remek Red szerepében, ahogy az ezúttal pozitívabb fényben feltűnő Pennsatucky-t életre keltő Taryn Manning is nagyszerű. Az évad kvázi főgonosza, Vee, Lorraine Toussaint pazar tolmácsolásában kel életre. Megemlítendő még Dascha Polanco is, aki ezúttal sokkal emlékezetesebb teljesítményt nyújt, mint az első évadban, és ugyanez igaz a börtön szórakoztató kis főnöke, Joe Caputo szerepében látható Nick Sandow-ra is. És ismételten felsorolhatnám még az összes színészt és színésznőt is, de ezt most kihagyom, az IMDB-n úgyis utána lehet nézni a neveknek.
Sokféle sorozatot láttam már, és ezek közül nem kevés volt zseniális, de megkockáztatom, hogy az Orange Is the New Black második szezonjánál jobb sorozatévaddal még nem találkoztam korábban. Óriási 10/10.
