A végén nem az számít, hogy miért történt. Felelőtlenség, súlyos következményeket maga után vonó hiba, mások aljassága, anyagi probléma, rosszul álló csillagok, egyre megy. A végeredmény a lényeg, amikor az ember, a balsorsú szerencsétlen tető nélkül marad, és hajléktalanként, az utcán kell túlélnie a valóságot. Melegben, hidegben, esőben, szárazságban, kitéve gonosz emberek dühének, a népharag céltáblájául élve. Lekoldusozva, leköpve, semmibe véve. És mégis...

Elképzelhető, hogy ezek az emberek lesznek azok, akik önzetlenül segítenek majd a bajba jutott lelkeken.

Karácsony este van Tokióban, ám ez valamiért nem képes felvidítani hajléktalan hőseinket. Tintás, a középkorú, alkoholista férfi, Hana, az érzelmileg labilis transzvesztita, és Miyuki, az otthonról elszökött, tizenéves lány az ételosztás után a szemétben turkálnak ajándék után, amikor gyereksírás üti meg a fülüket. Egy kisbaba fekszik a zsákok között. A hajléktalanokat sokkolja, és ugyanakkor fel is dühíti a tény, hogy valami szívtelen rohadék képes volt utcára tenni egy ártatlan csecsemőt. Ahogy Tintás is mondja, gyereket bűn kitenni az otthon melegéből. Némi tanakodás és civódás után ez a három ember elhatározza, hogy nem lépnek azoknak a nyomdokaiba, akik miatt ők most úgy élnek, ahogy, és felkeresik a gyermek anyját. Hogy aztán számon kérjék rajta tettét...

Satoshi Kon, a nemrég tárgyalt mestermű, a Perfect Blue rendezője, Shôgo Furuya-val kiegészülve bátor célkitűzés jegyében készítette el karácsonykor játszódó animéjét. A Tokiói keresztapák elsődleges lényege a kontraszt. A szomorú tény, amiről az emberek jelentős része nem hajlandó tudomást venni. Arról van szó, hogy karácsonykor, a szeretet ünnepén, amikor mindenki boldog, ajándékozik, jókat eszik, és szerető családja kötelékében tölti a békesség rövid idejét, a hajléktalan akkor is ugyanúgy hajléktalan. A kidíszített utcákon a szerencsétlenek ugyanúgy fáznak, a hófehér parkokban ugyanúgy rettegnek a feszültséget rajtuk levezető szarházi szemétládáktól, és ünnep ide vagy oda, ugyanúgy szeretetre éheznek, mint máskor. És itt rejtőzik a történet magja, az alkotás érzelmi világának csírája. A szeretet irányába való vágyakozásban rejtőzik a megoldás. Minden szereplő szeretné, hogy szeressék, és szeretné, hogy ő is szerethessen valakit. Nem arról a szirupos, nyálas, giccses, hiteltelen szeretetről van szó, amit számos amerikai romkomban láthatunk, ugyanis Konék művétől távol áll a szentimentalizmus. És végső soron nem is a szeretet konkrét jelenségéről van szó. Egyszerűen csak a puszta szeretetéhség kap teret, a maró űr, amit a magányosság gerjeszt az ember lényében. Végső soron elmondható, hogy a néző elsősorban tiszteletet érez a főszereplők iránt, amiért a társadalom perifériáján, kitaszítva, megvetve is tudnak élni, és képesek akarni a szeretetet. Az őszinteség, és a hitelesség a lényege ennek a produkciónak, az, hogy sokszor elhasznált, unalomig ismételt, közhelyesített fogalmakat porol le, és helyez új megvilágításba. Olyanokat, mint az önzetlenség, a vágyakozás, a bajtársiasság, és a kitartás.

A történetet a gondosan kidolgozott karakterek színesítik, és teszik teljesebbé. Tintás háttértörténete kezdetben homályos, tagadástól, és bűntudattól terhes, ám ahogy halad előre a cselekmény, a karakter múltja úgy válik egyre tisztábbá, mígnem végül megértjük a figura minden keserűségét. Hanna alapjában véve tragikus figura, akiben rendszertelenül, rosszul súlyozva tombolnak a különböző érzelmek. Egy anyaságra vágyó transzvesztita alapjában véve morbid kép, ám a karakter mégis szimpatikus a nézőnek, mert hiába hibája az Istennek, ez utóbbit ő maga szögezi le a film elején, mégis képes olyan szeretetet mutatni egy idegen kisgyerek irányába, ami miatt alakja tiszteletreméltóvá válik. Miyuki heves tinédzser, akinek jellemét múltbeli hibája, bűntudata, és fiatalos, lázadó dühe egyaránt alkotja.

A cselekményvezetés összességében véve pörgős, magával ragadó áramlás keretein belül halad a finálé felé. A látványos akciójelenetekkel és jóleső humorbetétekkel egyaránt operáló produkció néha ugyan leül, de igazi hiányérzetet azért hagy végül maga után, mert habár érzelmi magaslatokban bővelkedik, mégsem képes egyszer sem igazán kirobbanóvá, katartikusan meghatóvá válnia. Az üzenetcsokor végig érezhető, az őszinte tálalásért köszönetet mondunk magunkban a rendezőknek, de mégis vágyunk még valamire. Valami többre, robbanásra, ízig-vérig meggyőző erőre. Tulajdonképpen azt akarjuk, hogy a mű megpróbáljon megsiratni bennünket, ezt azonban nem éri el, és érezhetően nem is szeretné elérni. Elgondolkodtat, megmutat egy szürke, megrázó életképet, és őszinte, földhözragadt szeretettel példálózik. Ez mind szép és jó, de a lépcsőzetes hangulatfokozás a végére beszúrt katarzissal mégis hiányzik.

Ettől függetlenül nagyszerű animéről van szó. Sokszor nézős, izgalmas, érzelmes darab, jó karakterekkel, ügyesen megszerkesztett jelenetekkel. 8,5/10.