Egy társas interakciókra vágyó gyermek számára nagy csapás a kényszerű magányosság. Lakhelye unalmas, barátkozási lehetőség nincs, a szüleinek pedig minden idejét lefoglalja a munka. Értelemszerű, hogy a kisfiú vagy kislány ilyen esetben valami jobb után vágyakozik. Teljesen jogosan szeretne odaadó szülőket, tartalmas barátságokat, és élménygazdag mindennapokat a magáénak tudni. Amikor szinte hihetetlen módon rátalál életének szebb, ragyogóbb, boldogabb dimenziójára, jóformán gondolkodás nélkül veti bele magát a megújult világba, és már az is átfut az agyán, hogy régi, unalmas életét feláldozza az új, fényesen ragyogó jövőkép oltárán.

És ekkor kiderül, hogy a csillogás mögött olyan borzalom rejtőzik, amihez képest a mindennapos, szürke élet maga a paradicsom...

Coraline Jones szüleivel új helyre költözik. A kislány ennek nem örül túlzottan, hiszen lakhelyükön az időjárás borús, a szomszéd gyerek agyalágyult, szülei egyáltalán nem foglalkoznak vele, hiszen éjt nappallá téve dolgoznak, ráadásul még egy baljós, és látszólag a kelleténél jóval értelmesebb fekete macska is rendszeresen feltűnik a színen. Coraline egyik nap egy, a nappali falába épített, letapétázott, igencsak kisméretű ajtóra bukkan. Miután édesanyja hosszas győzködés után felvágja a tapétát és kinyitja a zárat, a kislány csalódottan látja, hogy az ajtó mögött csupán a téglafal rejtőzik, semmi más. Ám még aznap éjjel, miközben néhány egeret üldöz, Coraline ismét kinyitja a kisajtót, és ekkor már nem a falat találja mögötte, hanem egy hosszú folyosót, amin áthaladva saját világának színesebb, szebb, boldogabb kisugárzású verziójában találja magát. Szüleinek itteni leképzései odaadóak, gondoskodóak, egyedül annyi furcsaságot lehet felfedezni velük kapcsolatban, hogy szemük helyén odavarrt gombot hordanak. Coraline megszereti a másik szüleit és a másik életét. Ám ekkor megjelenik a fekete macska, aki ebben a világban képes beszélni, és közli a főhősnővel, hogy ne higgyen a szemének, mert itt semmi sem az, aminek látszik.

Ha kötekedő, rosszmájú hangnemmel állunk a produkcióhoz, akkor felróhatjuk neki azt az apróságot, hogy a cselekményvezetést némiképp lassan, túlságosan elaprózott módon indítja útjára. Erre a Karácsonyi lidércnyomást is jegyző rendező, Henry Selick, nyilván úgy reagálna, hogy oké-oké, drága idiótáim, de nézzétek csak meg, hogy miután az alapozó bevezetés után, mintegy a 30. percben igazán beindul a film, milyen nagyszerű, feszültségtől, és izgalomtól duzzadó mesterművé dagad a Coraline! És igen! Selicknek teljességgel igaza lenne, ha ily módon elküldene minket, rosszindulatúan kritizáló fafejeket a francba, hiszen a Coraline-nak igenis szüksége van az első fél óra, lassú tempójú, kissé vontatottnak ható előszavára, hiszen csak a részletgazdag alapszituáció megismerése után leszünk képesek igazán átlátni és átérezni a főszereplő kislány kalandjának és kálváriájának minden aspektusát, a mű által közvetített komplex gondolati tartalom összes rétegét.

Mert persze, hogy komplex, és erőteljes üzenetről van szó, hiszen a produkció nem kisebb művész, mint Neil Gaiman alapján készült, aki minden bizonnyal a képregényművészet legfontosabb mérföldkövét rakta le Sandman-történetei képében, így természetes, hogy igencsak tartalmas, és persze hátborzongató élményt várunk egy filmtől, ami egy ekkora név regényéből készült. Az alapfelvetés könyörtelen ítéletmondás a mai családok többségében uralkodó emberi kapcsolatok mivoltáról. A szülők csak a munkának élnek, a gyerekekkel nem érnek rá foglalkozni. Coraline-t úgy kezeli az édesanyja, mintha csak kolonc, valami nem kívánt, meggondolatlanul befogadott kóbor macska volna. Érezzük, hogy a kislánynak ez nem esik jól, de mit tud tenni ellene? Keres magának egy alternatívát, egy másik világot, képzeletbeli családot, magának teremtett szeretetet. Erőteljes hatással kel életre a gyermekek fantáziába való menekülése, és az, hogy ez a külső szemlélő számára igencsak nyugtalanító, felzaklató behatást jelent. Később átértékelődnek a dolgok, és a menekülést biztosító képzelet helyett inkább a valóság síkján manifesztálódó alternatíva kap helyet. Egy bizonyos ponton túl már arról szól a film, hogy az éretlen jellemnek, ha boldogtalan, mennyire könnyű átsodródnia a csábító, mosolygó ellenség karjai közé. Boldogságot, jólétet ígér valaki, aki kínosan hasonlít a gyermek saját szerettének az agyában leképzett, tökéletes mására. A Coraline végső soron azt mondja, hogy a világunk unalmas, tele van boldogtalansággal, de nekünk ez jutott, ezt kell szeretnünk, ebben a szürke létben kell meglátnunk a kevés fényt, még mielőtt teljessé válna a sötétség. Mert minden, ami meglepő mértékű boldogságot, és nagyszerű csillogást ígér, csupán csapda lehet, semmi több.

Mindez nagyszerű rémmese-köntösben kel életre a néző szemei előtt. A fokozódó feszültség, és az egyre nagyobb tempóban zakatoló izgalom keverékét percről percre egyre erőteljesebb félelemfaktor hatja át. Nagyszerű horrormese jön létre, ami tényleg egyre ijesztőbb, ahogy gázolunk előre a játékidőben, a fináléban pedig már egyenesen sátáni az összkép. Na, szóval legyen elég annyi, hogy nem gyerekfilmről van szó. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert sajnos nagyon sokan, ha animációs filmet látnak, gondolkodás nélkül rámondják, hogy mese, és már tolják is be a gyereknek, hogy kussoljon már egy másfél órára. Ilyen szempontból hasonló a helyzet a képregényekkel. Anyuka megveszi a Pókember vagy a Batman legújabb számát az alsó tagozatos kisgyereknek, aki a szuperhősök lebutított, délelőtti matinés verziójából ismeri a karaktereket, de azt már nem tudja, hogy a kissrác a füzet lapjain komoly személyiségpszichológiai tartalmakkal, extrém agresszióval, és számára gyakorlatilag felfoghatatlan mélységű társadalomelemzésekkel találkozhat. Hasonló helyzetről beszélhetünk az animációs filmek esetében is. Attól még, hogy egy mozgókép nem élőszereplős, nem biztos, hogy gyerekeknek szól, erre az animeművészet produktumainak nagy része is ékes példa. A Coraline szintén nem gyerekmese, bár a mese fogalom ezúttal helytálló abban az esetben, hogyha hozzátesszük a rém-, vagy a horror- előtagot. Mert, ez a film, azontúl, hogy komplex és mélyreható világértést, sőt, némi pszichológiai naprakészséget is igénylő üzenetegyüttessel rendelkezik, még ijesztget is bőszen. Szóval, még egyszer! A világért se nézesd meg a Coraline-t a gyerekeddel, mert egy kurva szót se fog érteni belőle, de cserébe halálra rémül tőle!

Az animáció egészen egyedülálló módon nagyszerű! A stop-motion kiváló módszer eme történet elmesélésére, mert nemcsak hogy fagyosabbá, és rémisztőbbé teszi az összképet, de még egyfajta egyedi, magával ragadó dinamikát is kölcsönöz a filmnek. A színvilág nagyszerű, és sokrétű, a karakterkidolgozások pedig hol enyhén, hol pedig nagyon szürreálisak. Coraline kapcsán annyi gyermeteg hozzáfűznivalóm lenne a dologhoz, hogy a főszereplő feje ritka irritálóra sikeredett, ám nagyszerű élmény volt megtapasztalni, hogy még ennek ellenére is tudtam szurkolni neki. A másik anya figurája egészen zsigeri módon hátborzongató, szinte már idegtépően félelmetes. Bármelyik távol-keleti horrorban megállná a helyét, persze, ilyen esetben nyilván nem stop-motion animáció formájában, hanem valami vérfagyasztó, Shutter-féle jelmez-maszk kombinációban lenne jelen. Nekem még nagyon tetszett a titokzatos, és a főhősnőt bölcs tanácsokkal instruáló fekete macska karaktere is, akinek természetesen sokfajta mögöttes jelentést tulajdoníthatunk, ha akarunk.

Nagyszerű filmről van szó. Igazán hatásos rémmese, pazar stop-motion munkával, kiváló történettel, remek üzenetcsokorral. Ezt mindenképpen látni kell! 9,5/10.