Nemrég olvashattátok nem éppen dicsérő elemzésemet A beavatott című filmről, amivel az volt a legnagyobb baj, hogy a naiv tinilányokat választotta célközönségének, létrehozva ezzel egy bugyuta, felületes tinidisztópiát. Azt sejtettem, hogy A beavatotthoz hasonlóan a tizenéves főhőst és az antiutópisztikus történetet egyesítő Az emlékek őre jobb lesz, mint Neil Burger műve, de arra nem számítottam, hogy ennyivel felülmúlja majd Shailene Woodley kalandját. Mert Az emlékek őre nem a naiv tinilányoknak szól, hanem az intelligens, a világot részleteiben átlátó, érett közönségnek.

Ez egy komoly film, komoly tartalommal.

Történetünk egy olyan világban játszódik, ahol az emberek teljes egyenlőségben, és maximális tökéletességben élnek. Nincs fájdalom, nincs félelem, és nincsenek színek. Semmi, ami a régi, a rossz, a bűnös világra emlékeztetne. A közösségnek egyetlen tagja van, aki ismeri a régiek emlékeit, ő Az emlékek őre (Jeff Bridges). Életüknek egy bizonyos pontján a tizenéves fiataloknak át kell lépniük a gyermekkorból a felnőttkorba. Ez egy nagyszabású ceremónia keretein belül zajlik le, ahol a fiúk és a lányok megkapják hivatásukat, amit a közösség vezetői - élükön Az elöljáróval (Meryl Streep) - jelölnek ki a számukra. Jonas (Brenton Thwaites) a ceremónia végére marad, ő ugyanis egyedülálló feladatot kap. Az emlékek őrének örökébe kell lépnie, ehhez azonban át kell esnie a kiképzésen, amely során elődje átadja neki a régi világ minden gyönyörűségét, minden színét,... és minden borzalmát.

A forgatókönyv tökéletesen vázolja fel a film antiutópiájának rendszerét. Részletesen megismerjük az elsőre tökéletesnek tűnő, de jobban megfigyelve természetellenesnek ható világot, amit Az elöljáró által vezetett közösség nap, mint nap megél. A szkript remekül helyez el bennünket a startmezőn, értem ezt úgy, hogy a film nézése során szinte megfeledkezünk arról, hogy milyen világban élünk, így élményünk során Jonas-szal közösen ismerjük meg az elmúlt korok emlékeit. A fiúval együtt kezdjük el látni a színeket, megélni az érzelmeket, átlátni a világot. És ez a folyamat tökéletes tempóban halad. A főkonfliktus gyakorlatilag nem is a cselekmény szintjén zajlik, hanem Jonas fejében, és lelkében folyik le. Ez hiányérzetet eredményez a nézőben, ugyanakkor mégis jó ötlet volt ilyen módon elmesélni a történetet. Paradox kettősség, ez van. Lenyűgöző, ahogy a srác fokozatosan megismeri a szépet, és a rosszat, a gyűlöletet, és a szeretetet. Rájön a tényre, ami időközben bennünk is tudatosul. A tényre, miszerint szükségünk van a szép emlékekre. Szükségünk van a szeretetre, az érzelmekre, hogy átláthassuk a világot, és élni tudjunk benne. Élni tudjunk egy teljes értékű, valódi életet, és ne egy olyan műanyag, jelentéktelen káprázatot, amit a közösség tagjai tapasztalnak meg földi pályafutásuk során. És igen, a szeretettel, és a jósággal temérdek rossz dolog is jön. A szeretet mellé gyűlölet, a béke mellé háború, a jóllakottság mellé éhezés, az élet mellé halál érkezik. De a pozitív élményekért, a gyönyörűségekért cserébe igenis vállalnunk kell a negatív élményeket, a borzalmakat. A finálé során azért már valós akciót is kapunk rendesen, ám ezek a képsorok sajnos eléggé össze vannak csapva, mintha csak muszájból lettek volna elkészítve a produkció végére. A színtisztán szimbolikus zárójelenetről azonban mindenképpen el kell mondani, hogy fantasztikus.

A fényképezés lehengerlően jó. De olyan Oscar-jelölést érően lehengerlő. Ebben a disztópiában nincsenek színek. A vezetőség ezt is megvonta az emberektől, így kihangsúlyozva az egyenlőséget. Elképesztően hatásos a film színekkel való fokozatos feltöltődése. Phillip Noyce rendező és Ross Emery operatőr tökéletes összedolgozásának eredményeképpen láthatjuk, ahogy Jonas szemében egyre élénkebb sokszínűségben kezd pompázni a világ. És amikor a főhős már teljes valójában látja környezetét, kiválóan érződik a kontraszt, hiszen amikor a mellékszereplők szemszögére váltunk, ismét fekete-fehér lesz a kép. Így, egyfajta mögöttes szinten, a régi és az új világ csap össze, és ez a töltet lenyűgöző esszenciát kölcsönöz a produkciónak. Noyce rendkívül hatásosan koreografálja meg a különböző emlékképeket, amelyek néha elborzasztóak, máskor örömteliek, időnként pedig egyenesen könnyfakasztóak. Ráadásul még Marco Beltrami filmzenéje is egészen jó, bár önmagában hallgatva lehet, hogy nem olyan izgalmas, mint a mű sodrásában.

Brenton Thwaites-t már láthattuk idén, méghozzá az Oculus című filmben. A srác megvan már 25(!) éves, szóval Az emlékek őrében egy saját magánál jóval fiatalabb fiút kelt életre. De mivel kölyökképe van, ez nem jelent gondot, ráadásul színészileg is tökéletesen veszi az akadályt. A főszereplő kifejezetten jó játékot produkál, érezhetően jól érzi magát a szerepben. Jeff Bridges természetesen maga a zsenialitás, főleg azt a könnyedséget fontos kihangsúlyozni, ami végig sugárzik az alakításából a mű során. Meryl Streep természetesen a kisujjából rázta ki karakterét, és Alexander Skarsgård is érezhető profizmussal operál. Nem szabad megfeledkezni Odeya Rush-ról, aki Jonas jó barátját, vagy inkább a szerelmét alakítja, és egészen meglepően jó. Remélem, a fiatal színésznő kap ígéretes szerepeket a jövőben, mert a sztárrá válás lehetősége mindenképpen megvan benne. A gárda tagjai közül természetesen magasan Katie Holmes nyújtja a leggyengébb alakítást. De komolyan, ez a nő, amikor megdöbbenést kéne kifejeznie az arcával, olyan fejet vág, mint aki épp most szarja össze magát. Borzalmas...

Igen Katie Holmes borzalmas, de a film egésze kiemelkedő. Az emlékek őre az év bombameglepetése! 8,5/10.