Chris Van Allsburgnak, a Jumanji írójának nem csak egy természetfölötti erővel bíró társasjátékot a középpontba állító regénye született az évek során. 2002-ben ugyanis napvilágot látott az úriember Zathura című műve, amiben nem a dzsungel, hanem a világűr veszélyeivel kell megküzdeniük a lelkes játékosoknak.

Nem tudom, milyen az eredeti regény, de hogyha jó, akkor Jon Favreau és bandája nagyon elbaltázták a filmadaptációt...

Walter (Josh Hutcherson) és Danny (Jonah Bobo) testvérek. Szüleik korábban elváltak, így a gyerekek ide-oda ingáznak anyjuk és apjuk (Tim Robbins) között. Éppen utóbbinál tartózkodnak, amikor Danny egy poros társasjátékra lel a pincében, melynek neve Zathura. Walter nem akar játszani, de miután öccse önhatalmúlag megteszi az első lépést, minden a feje tetejére áll. A kertvárosi környezet eltűnik, és a világűr lép a helyébe, ami veszélyes kalandokat hoz magával.

Mivel ez egy misztikus társasjáték által generált világűr, így a vártnál kevésbé zavaró a tény, hogy ez egy szobahőmérsékletű világűr, ahol terjed a hang, és még oxigén is van. Ez alapján legalább érezzük, hogy olyan filmet nézünk, amit a későbbiekben egy pillanatra sem tudunk majd komolyan venni. A játék eredettörténetére még körvonalakban sem derül fény. A mű vége alapján apu semmit se tud róla, nyilván még soha nem járt a saját pincéjében... Na, de mindegy, fókuszáljunk inkább a sztori fővonulatára, ami nem más, mint maga az űrkaland, ami számos veszélyt rejt magában. Na, de ez a mondat nem volt egészen helyes, ugyanis ez a kaland kétségbeejtően kevés veszélyt rejt magában. Aki tud olvasni a sorok között, már kitalálhatta, hogy ezzel arra célzok, hogy a Zathura elképesztően ötlettelen, sőt, a játékidő jelentős részében még unalmas is. Alig történik valami, ha meg mégis, akkor is hótegyszerű, nem túl izgalmas tálalásban zajlanak az események. A mögöttes tartalmat a Walter és Danny közötti testvéri kapcsolat alakulása képezné, ám a mű eme vonulata annyira erőtlen, klisés, és giccses, hogy az már szinte botrányos. Még az ütős, bár könnyen kitalálható filmvégi fordulat sem képes komolyabb mértékben javítani a helyzeten.

A látványvilágra a felemás jelzőt aggathatjuk rá legjobb szívvel. A színvilág nagyon szép, rendszerint a narancssárga dominál, aminek köszönhetően kellő mértékben jelen van a családi filmes atmoszféra. A különböző égitestek, és az űrhajók jól néznek ki, viszont a gyilkolásra hajlamos robot elég idiótán fest, a gyíkemberek jelmeze pedig valósággal nevetséges. Jon Favreau direktor azért nagyjából igyekszik összetartani a képet, már amennyire tudja. Való igaz, a rendező igyekszik, néha kifejezetten sikerül energiát csempésznie a cselekményvezetésbe, de összességében nézve sajnos nem tudja kellően ellensúlyozni a pocsék forgatókönyvet.

Josh Hutcherson ma már Az éhezők viadala-franchise egyik fontos szereplője, így nyilván szívesen elfeledné, hogy gyerekkorában részt vett ebben a gyenge muzsikában. Azért azt meg kell hagyni, hogy a srác egészen jó gyerekszínészi produktumot prezentál. Jonah Bobo-ra ez már aligha igaz, benne nem túl domináns a színészi véna, így csak azt képes elérni, hogy végig eléggé idegesítő legyen. Van itt egy Kristen Stewart is, akinek a karaktere azon túl, hogy teljes mértékben funkciótlan, még kegyetlenül sablonos is. Ehhez alkalmazkodva a színésznő borzalmas játékot produkál. Dax Shepard a rejtélyes asztronauta szerepében eléggé súlytalan. Komolyan, a gárda tagjai közül a kb. öt percet szerepelő Tim Robbins viszi a prímet. 

A fene se érti, hogy miért kellett még egy bőrt lehúzni a Jumanji alapkoncepciójáról. Az eredmény elkeserítő. 4/10.