Az élet egy nagy társasjáték. Amikor elhajítod a dobókockákat, még fogalmad sincs róla, hogy a kidobott összeg milyen hatással lesz a jövődre. És habár lelkesen veted bele magadat a küzdelembe, a játék igen gyakran veszélyes, ijesztő fordulatokat vesz, amelyek hatására megcsaphat a feladás lehetőségének mámorító szele. De amikor ez a helyzet áll elő, jusson eszedbe a jó tanács, amit Joe Johnston 1995-ös rendezése is szajkóz!
Ha már belekezdtél, fejezd is be!
1969-ben az általános iskolás korú Alan Parrish (Adam Hann-Byrd) egy építkezésen különös tárgyra, konkretizálva egy régies stílusú társasjátékra bukkan, amelyen a Jumanji szó áll. Egyik ismerősével, amolyan "félig-meddig" barátnőjével, Sarah-val (Laura Bell Bundy) kezdenek el játszani, ám a második dobás után borzalmas dolgot tapasztalnak. Alant elnyeli a játéktábla. 26 évvel később új lakók költöznek a Parrish-házba. A szüleik halála után a nagynénjükre (Bebe Neuwirth) maradt gyerekek, Judy (Kirsten Dunst), és Peter (Bradley Pierce) megtalálják a játékot, ami azóta is őrzi Alanék partijának állását. Miután ők is beszállnak a kalandba, minden a feje tetejére áll, és hamarosan találkoznak a Jumanji dzsungeléből visszatérő, felnőtt Alannel (Robin Williams), továbbá kénytelenek visszarángatni a pokoli játék világába a gyerekkori tapasztalatok hatására befelé forduló életet élő, felnőtt Sarah-t (Bonnie Hunt) is.
A Jumanji attól lesz igazán emlékezetes, hogy családi kalandfilm jellegét egy percig sem feledve halad előre a történet folyamában, de közben nem átall némi mögöttes tartalmat is csempészni a reflektorfény hátterébe. Itt elsősorban nem is az apa-fia kapcsolat fontosságának eléggé felületes emlegetésére gondolok, hanem a dzsungeljátékra, ami remekül funkcionál a veszélyekkel teli hétköznapi élet szimbólumaként, és hajtóerőként, ami arra ösztönzi a szereplőket, hogy befejezzék, amit elkezdtek. És ez a Jumanji főüzenete. Az, hogy nem szabad félbehagyni a dolgokat.
Persze, a felszínen egészen más a lényeg. Méghozzá az, hogy főszereplőink életük legpokolibb kalandját élik át ennek a sátáni, ismeretlen eredetű (ez utóbbi zseniális húzás) táblajátéknak köszönhetően. A Chris Van Allsburg regényéből készült forgatókönyv változatos cselekményvezetéssel ajándékozza meg a nézőt, miközben Joe Johnston lendületes ütemű rendezése izgalmassá, és pörgőssé teszi az összképet. A Jumanji jóféle humorvonulattal is rendelkezik, amelynek csúcsát kétségtelenül a majmok képezik, de én jól szórakoztam a David Alan Grier által alakított rendőr (az egyetlen rendőr a körzetben...) balfaszkodásain is. Azért a nagy dicsérgetés közepette arról se feledkezzünk meg, hogy a Jumanji a kelleténél jóval több bugyutaságot is hordoz magában, ráadásul a végén egy jó adag erőltetett érzelgősséget is kapunk a nyakunkba.
A társasjáték teremtette gebaszok megvalósítása egészen jó. A kezdetlegesebb CGI-jal megtámogatott robottechnológiának köszönhetően szódával élethű oroszlánokat, pókokat, gyilkos dzsungelvirágokat, és miegymásokat kapunk. Az összkép hatásához mindezek mellett James Horner színvonalas filmzenéje is hozzájárul.
Váratlanul, világméretű sokkot kiváltva távozott közülünk nemrég Robin Williams, aki számos mozgóképben bizonyította sokrétű tehetségét, és rátermettségét. Eme műben is kiválóan hozza a főhős karakterét. A gyerekszínészek közül Kirsten Dunst emelhető ki, hiszen az azóta már a Melankóliában a teljes testes meztelenkedést is letudó, viszont '95-ben még csak 13 éves színésznőlány rendkívül hiteles produktumot prezentál. Meg kell még említenem David Alan Griert is, aki kiváló a béna rendőr szerepében. Sokat lehet rajta röhögni.
A Jumanji színvonalas, magával ragadó, szórakoztató, többször is megnézhető családi kalandfilm, ami negatívumaival együtt is kellemes emlékeket hagy maga után. 7,5/10.
