Egyszer volt, hol nem volt, létezett egy 21. századi filmművészet, amelynek egyik divatja nem más volt, mint a klasszikus mesék sötétebb, felnőttesebb aspektusból történő újraértelmezése. A lány és a farkas, valamint a Hófehér és a vadász vállalható, de nem igazán maradandó próbálkozásai után Csipkerózsika került a boncasztalra. Linda Woolverton forgatókönyvéből Robert Stromberg rendezett filmet, amelynek főszerepében Angelina Joliet láthatjuk.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy Demóna nevezetű tündér (Angelina Jolie), akinek csodásan furcsa élőlényekkel tarkított világa az egyetlen kastélyból álló emberbirodalom határában húzódott. Demóna még kislánykorában megismerkedett egy emberfiúval, akivel rendszeresen találkoztak, egészen tizenhatodik születésnapjukig. Ezután a fiú, Stefan (Sharlto Copley), nem látogatta többet a tündérlányt. Ám évekkel később a férfi mégis visszatér, ám már nem a szerelem, hanem a becsvágy és a kapzsiság hajtja. A haldokló király ugyanis ígéretet tesz, mely szerint az foglalhatja el helyét a trónon, aki végez Demónával, ugyanis a címszereplő volt az, aki halálos sebet ejtett rajta. Stefan nem képes meggyilkolni gyerekkori szerelmét, ám arra rátudja venni magát, hogy levágja Demóna szárnyait. A legékesebb részétől megfosztott nőben ezután elkezd dolgozni a bosszúvágy, és miután Stefannak gyermeke születik, látogatást tesz a kastélyban, és megátkozza az újszülött kislányt, Aurorát.
Linda Woolverton szépen kezeli az aspektusváltást. A Demóna lényege ugye az, hogy a klasszikus mese szerinti gonosz karaktert teszi meg pozitív főhősnek, ezzel emberközelibbé téve az összképet. És a címszereplő figurájának kidolgozása valóban jól sikerült. Woolverton rendkívül átgondolt írói munkájának köszönhetően a főhősnő háttértörténete részletgazdag, jól felépített tálalásmód keretein belül elevenedik meg. Demóna motivációja teljesen érthető, bosszúvágyát maximálisan jogosnak érezzük. Az életvidám kislány sötét lelkű boszorkánnyá válik, és ezt a folyamatot tökéletes tempóban meséli el a forgatókönyv.
Az indokoltan hosszúra nyúló bevezetés után következő cselekményvezetés viszont már nem az igazi. Elmondhatjuk, hogy a történet kissé unalmassá válik, de nem is ez az igazán nagy gond, hanem az, hogy a felcseperedő, átkáról mit sem tudó Aurora (Elle Fanning) és Demóna kapcsolata rendkívül elnagyolt tálalásban kerül bemutatásra. A kb. öt-hat, eléggé rövid közös jelenetnek természetesen nem sikerül kellően elmélyíteni a kettejük között kialakuló, szinte már anya-lánya kapcsolatnak nevezhető viszonyt. Ugyanakkor az is biztos, hogy a fináléra Woolverton ismét magára talál, és lenyűgöző húzással neveti ki a régi mese bárgyú befejezését. Nem gúnyolódik, nem alázza meg a klasszikust, egyszerűen csak közli, hogy ne már!, és helyette egy nagyon mély érzelmeket kavaró fordulattal oldja meg a mű főbonyodalmát. A maradék negyedórát sem érezzük fölöslegesnek, érkezik egy kis csatározás, majd jön a történetet kerek egésszé varázsoló befejezés.
Robert Strombergnek ez az első rendezői munkája, korábban a vizuális effektek területén dolgozott, az Avatarért és az Alice Csodaországbanért látványtervezőként Oscar-díjat is kapott munkatársaival közösen. Épp ezért furcsa, hogy a Demónában pont a látványvilág az, ami erősen kétoldalúra sikeredett. Mert habár időnként kifejezetten jól néz ki a film, például a végén jön egy nagyon pofás CGI-sárkány, illetve a színvilág esetében sajnos túlságosan ritkán alkalmazott fény-árnyék játék is gyönyörű, összességében eléggé műanyag hatása van a külcsínnek. Értem én, hogy a meseszerű ábrázolásmód volt a lényeg, de ez a drogos látomásra hajazó giccsparádé nekem nem igazán jött be. Azért nem vészes a helyzet, mert az előbb említett pozitívumok mellett a díszletek és a jelmezek is jók, Angelina Jolie a filmre megalkotott külseje (a sminkje, a ruhája, a szarvai) pedig igazi mestermunka.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy Angelina Jolie nevű, meglehetősen dögös színésznő, aki arról volt ismeretes, hogy tehetségét szemközt köpve, rendkívül ritkán vállalt be olyan filmeket, amelyek méltók kimagasló színészi képességeihez. A Demónával végre újra jól választott a színésznő, és mivel ezt a forgatáson valószínűleg ő is érzékelte, kegyetlenül odatette magát. De komolyan, Jolie egyszerűen fantasztikus a címszerepben. Játéka átütő erejű, szinte már megbabonázó. Elle Fanningről a Super 8 óta tudjuk, hogy nagyon tehetséges, és természetesen ezúttal is kiváló játékot produkál. Sharlto Copley kedvelői azonban nem kizárt, hogy csalódni fognak a színész itt nyújtott produktumában, mert a District 9 után ismertté vált úriember meglehetősen átlagsemmilyen alakítást nyújt.
Egyszer volt, hol nem volt, megszületett egy gyakorlatilag meglepetésszámba menő, jól sikerült klasszikus mese-átirat, amit bátran lehet megnézésre ajánlani, még úgy is, hogy nem kirobbanó erejű mesterműről van szó. Egyszeri szórakozásnak kiváló. 7/10.
