A cigaretta rákot okoz, a cigaretta öl, a cigaretta tönkreteszi az életedet, és a környezetedben élők mindennapjait. Ennek megfelelően ma már minden cigis dobozon látható valamilyen rémisztő felirat, vagy esetleg egy kép, ami például egy koromfeketére kátrányosodott tüdőt ábrázol, vagy valami hasonlót. Emellett erősen háttérbe szorult, sőt, gyakorlatilag megszűnt a dohányreklámozás, valamint a káros következményeket taglaló felvilágosító programok kezdték ellepni az iskolákat. Hogy ez a nagyívű kampányolás mennyire nem ér semmit, az nem is vitás, hiszen az emberek jelentős része ugyanúgy napi rendszerességgel mérgezi magát.
És ezt látván a Nick Naylorhoz hasonló emberek fülig érő szájjal nyugtázzák, hogy megint nyertek.
Nick Naylor (Aaron Eckhart) a Dohánytudományi Akadémia alelnöke, és vezető sajtószóvivője. Ő az, aki ellenségként megy el a dohányzás témakörét napirendre tűző talkshowba, majd onnan barátként távozik, nemes egyszerűséggel azért, mert mindenkit ledumált a lábáról. Mert Nick úgy tud beszélni, ahogy Martin Scorsese filmet rendezni, vagyis zseniálisan. A férfi élete komplikálttá válik, amikor a dohányzás ellen harcoló szenátor, Ortolan Finistirre (William H. Macy) minden korábbinál erősebb támadást intéz a Dohánytudományi Akadémia munkássága ellen. Miközben Nick igyekszik helytállni munkájában, kisfiának (Cameron Bright) is próbál kellő figyelmet szentelni, úgy, hogy a róla cikket író riporternő (Katie Holmes) se maradjon ki a jóból.
Jason Reitman szatirikus jellegű filmjének kétségtelenül a főhős Nick Naylor a legnagyobb pozitívuma, ugyanis az író-rendező pazarul építette fel a karaktert. Nick képében egy végtelenül tehetséges férfit ismerhetünk meg. Tehetsége van a dumáláshoz, ahhoz, hogy bármilyen nehéz helyzetben érvényre juttassa igazát. Mert ahogy ő is mondja, ha jól érvelsz, nem tévedhetsz. És igazából az egész produkció eme tételmondat, a vita és a tárgyalás világa köré épül fel. Mert Nick teljesen tudatában van a száját elhagyó szavak jelentésének és jelentőségének. Gondolatait alaposan megválogatja, az esélyeket pillanatok alatt mérlegeli, és mindig győzelmet arat. Mindeközben pedig fuldoklik az öniróniától, hiszen ő maga is tudja, hogy amit csinál, az rossz, de mivel az égvilágon nem jó semmi másban, ezért ráveszi magát, hogy élvezze ezt a fajta életformát.
Reitman nem ódzkodik az ütős szatíra felépítésétől, és igyekszik a történet lehető legtöbb részletét kiforgatni önmagából. A külpolitika és a belpolitika, de főleg utóbbi, iróniától duzzadó megközelítése egyedi vígjátékot farag a produkcióból. A szövegkönyvet különösen érdemes kiemelni, hiszen Reitman számos idézni való szösszenettel örvendezteti meg a nagyérdeműt. Az irónia nem is fokozódhatna tovább, hiszen a Köszönjük, hogy rágyújtott! eléri, hogy Nickkel szimpatizáljunk, és hogy neki szurkoljunk, és teszi mindezt úgy, hogy közben rendszeresen érzékelteti a tényt, miszerint a rossz oldalon állunk. De mi ez ellen semmit sem tudunk tenni. Pláne nem a kegyelemdöfés után, hiszen amikor Nick kimondja, hogy a halálfejes figyelmeztető jelet más, sokkal elfogadottabb termékek csomagolására is rá lehetne nyomni, érezzük, hogy akár tetszik, akár nem, ennek a fickónak igaza van. A végeredményben érvényhez jutó lényeg nem más, mint a szabad választás engedélyezése. A világon mindenki tisztában van a cigaretta káros hatásaival, épp ezért nem kell külön az emberek orrára kötni a nyilvánvalót. Mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogy megakarja-e gyilkolni magát a koporsószögekkel. A cselekményvezetéssel azonban egy gond mindenképpen akad, méghozzá az, hogy nincsen tempófokozás. A történet a játékidő elején belő egy ütemet, amiben aztán végighalad az eseményeken, mígnem eléri a stáblistát. Tehát a hangulat szempontjából ez a film eléggé egy helyben toporog.
Jason Reitman rendezői oldalról is igyekszik ráerősíteni a játékos, ironikus, összességében nézve erősen szatirikus tálalásmódra. A szereplőket szinte már cirkuszban parádézó bohócokként vezeti be a történetbe, és a számos színesítő bevágással (ahogy például az elején bemutatja a halálkalmárok csapatának másik két tagját), valamint az önironikus narrációval csak jobban ráerősít a sztori vicchatására. A rendező a világítási megoldásokat cseszi el nagyon, nekem legalábbis nem tetszett, hogy minden egyes jelenet olyan hatást kelt, mintha a szereplőket reflektorral világítanák meg.
Aaron Eckhart kifejezetten jó a főszerepben. Nick önbizalmának erejét remekül adja át a színész, aki amúgy leginkább az állandóan jelenlévő, stílusosan nevetséges vadalmavigyorral operál. Katie Holmes borzalmas a minden értelemben rámenős riporternő szerepében. A színésznő szörnyen hiteltelen játékot produkál, elképesztően túljátssza a szerepét. Cameron Bright a másik véglet, hiszen a kissrác nemes egyszerűséggel baszik bármilyen érzelmet kifejezni az arcával, helyette merev tekintettel maga elé bámulva darálja le a szövegét. Egy mellékszerepben feltűnik Robert Duvall, aki természetesen zseniális, ugyanakkor persze nyilvánvaló, hogy laza könnyedséggel rázta ki kisujjából az utolsó dohánybáró figuráját.
Habár nem kirobbanó hatású, de kétségtelenül egyedi, és kreatív szatíra a Köszönjük, hogy rágyújtott! Egyaránt ajánlom a láncdohányosoknak, az alkalmi cigiseknek, és a magamfajta mutánsoknak, akik még soha nem gyújtottak rá. 7,5/10.
