Emlékeztek még Az utolsó műszakra? Persze, hogy emlékeztek! Hogyan is lehetne elfelejteni David Ayer kitűnő rendőrfilmjét?! Ayerből egy csapásra igazi nagy név lett az akciófilmek kedvelőinek szemében, legalábbis ami az úr rendezői pályafutását illeti (íróként azért már korábban is alkotott kiemelkedőt). Azt gondolná az ember, hogy ha Ayer összeáll a reneszánsz-vágányon hasító Arnold Schwarzeneggerrel, akkor abból valami nagyszerű fog kisülni. És itt jön képbe a pofára esés...
A sztori fókuszában egy kőkemény DEA-s különleges egység áll, amelynek tagjai rendszerint a legveszélyesebb drogelhárító akciókhoz szállnak ki. A csapat vezetője a múltja által kísértett Breacher (Schwarzi). A tagok az egyik akció után lenyúlnak tízmillió dollár drogpénzt, ám amikor épp felmarkolnák a zsákmányt, annak csak hűlt helyét találják. Pénz helyett vizsgálatot kapnak a nyakukba, mert a fejesek nem siklottak el a hiányzó milliók felett. Hosszú procedúra után végül ejtik a vádat, és az egységet újra szolgálatba helyezik. Ám nem sokkal ezután valaki elkezdi legyilkolni a tagokat, és Breacherékben hamar tudatosul, hogy nagy valószínűséggel a lopott pénz áll a háttérben.
Nem arról van szó, hogy rossz film a Szabotázs, mert nem az. Inkább mondanám, hogy unalmas, lélektelen, száraz. David Ayer és Skip Woods forgatókönyve erősen felemásra sikeredett. Az alapötlet kifejezetten jó, de a szerzők közel sem aknázzák ki az összes benne rejlő lehetőséget. Nincs paranoiahatás, elmarad a félelemérzet, sőt, a feszültség is. Ehelyett az írók inkább nagy hangsúlyt fektetnek a durvaságtól csaknem felrobbanó karakterek keménykedéseire, és ez óriási hiba volt, mert ezáltal az összkép kissé nevetségessé válik. Az egység tagjai eléggé irritálóak, állandóan csak pofáznak és durvulnak, mint a kötekedő kisgyerekek az általános iskolában. És akkor a fuck-fucking-motherfucker szentháromságról se feledkezzünk meg, ami annyira dominál a filmben, hogy rá kellene írni a DVD-borítóra, és ezt még véletlenül sem pozitívumként emeltem ki. A különböző halálesetekre óvatosan rámondhatjuk, hogy kreatívan lettek kitalálva, de azért ne vigyük túlzásba a dicséretet. A kissé unalmas, önmagába belealvó történetvezetés végén kettő fordulat is érkezik, az első tálalásilag nagyon el van cseszve, a második azonban egészen ütős. Hozzátenném még, hogy a Breacher múltjából kiburjánzó mellékvonulat rendkívül ügyes, hatásos ötlete a forgatókönyvnek.
Azért rendezésileg nincsenek olyan nagy gondok. A vártnál jóval kevesebb az akciójelenet, de ami van, az kőkeményen üt. David Ayer rendkívül kreatívan koreografálja meg a zúzdákat. Mindemellett a rendező a változatosságra is odafigyel, és persze arra is ügyel, hogy kellően megrázó, és nagyon véres filmet produkáljon. A finálé izgalmas, az autósüldözés egészen ütősre sikeredett, és akkor ne feledkezzünk meg a zárójelenetről sem, amiben Schwarzi eggyé válik az akcióuniverzummal, és átvedlik a nagybetűs STÍLUSSÁ. Ráadásul a film végén a zenei aláfestés is jó, kár, hogy ezt nem mondhatom el a mű egészének kapcsán.
Arnold jó a főszerepben. Az Osztrák Tölgy nem csak keménykedik, hanem színészkedik is. Sam Worthington egészen hiteles, bár játéka összességében mégis hasonlóképpen unalmas, mint úgy általában mindig. Josh Holloway és Terrence Howard nem alkotnak semmi különöset kisebb mellékszerepeikben. Aztán itt van Mireille Enos, akiről nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szerepben fogom látni. És nem is véletlenül, hiszen a színésznőnek nagyon rosszul áll a kemény csaj karakter, így nevetségessé válik a szerepben, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen jól alakít. Paradoxon, de ez a helyzet. A prímet Olivia Williams viszi, aki a gyilkosságok ügyében nyomozó rendőrnő szerepében rendkívül hiteles játékot produkál.
A Szabotázsra a legmegfelelőbb jelző az, hogy időpazarló. Vannak benne pazar akciókoreográfiák, és összességében nem rossz film, de valahogy tényleg annyira semmilyen, hogy csak végső esetben, az unalomhalál küszöbén állóknak tudom ajánlani, na meg persze azoknak, akiknek már Schwarzi jelenléte is elég az orgazmushoz. 6,5/10.
