Az amerikai elnök alakjának számos megközelítését láthattuk már megelevenedni a filmvásznon és a tévéképernyőkön. A Föld egyik legnagyobb hatalommal bíró embere volt már mozgóképen fekete, fehér, férfi, nő, hős, áruló, Leslie Nielsen, miegymás... 1997-ben, Wolfgang Petersen rendezésében Harrison Ford a fanatikusan hazafi amerikai állampolgár legnedvesebb álmát személyesítette meg: Egy olyan elnököt, aki saját kezűleg rúgja seggbe a terroristákat.
Miután moszkvai kiruccanása során James Marshall elnök (Ford) alaposan felborzolja a kedélyeket igencsak bátor terroristaellenes beszédével, már indul is tovább az Air Force One fedélzetén. Azonban a világ legbiztonságosabb repülőgépére valahogy feljutott egy csapat orosz terrorista, akiknek az elszánt ultranacionalista, Ivan Korshunov (Gary Oldman) a vezetője. A gép utasai túszok lesznek, az elnököt azonban még időben sikerül levinni a mentőkabinhoz. Azonban a földfelszínre érkező kabin üres, hiszen Marshall elnök katonamúlttal rendelkezik, és valószínűleg a Die Hard a kedvenc filmje, így elhatározza, hogy szétcsap a ruszkik között.
Tudom, hogy egy kicsit ironizálóra sikerült a történetleírás, de ez nem is baj, hiszen ez mégiscsak egy olyan mozgókép, amiben az Amerikai Egyesült Államok elnöke személyesen megy szembe a rosszfiúkkal. És minden túlzás ellenére ez azért kicseszettül badass! Sokan nyilván már az alapkoncepció miatt sztornózzák Az elnök különgépét, pedig a tálalás is kifejezetten jó. A forgatókönyv hitelesen bújtatja az elnököt John McClane-karakterbe, hogy aztán változatos, és rendkívül izgalmas cselekményvezetésen keresztül juttassa el a főhőst a végkifejletig. A változatosság azért is különösen dicsérendő, mert a produkció főszála a levegőben játszódik, ahol a kicsi, zárt tér eléggé megkurtítja a lehetőségek számát. Az alelnök asszonyra (Glenn Close) összpontosító mellékszál csempész némi plusz politikai feszültséget a sztori hátterébe, bár ezt a vonalat jobban is ki lehetett volna építeni. A fináléban azért jön jó pár giccses, kissé eltúlzottan patrióta szellemű megmozdulás, ez még annyira nem is lenne gond, viszont az utolsó öt perc már egyenesen folyik (könnytől, nyáltól, stb...). De azért azt mindenképpen meg kell említeni, hogy nincs fölösleges utolsó utáni jelenet beszéddel meg miegymással, helyette a főszál lezárultával Petersen el is vágja a filmet, és utat enged a stáblistának. A forgatókönyvhöz még annyit, hogy a stáblista alatt átgondolva a látottakat eszünkbe juthat néhány megválaszolatlan kérdés. Most akkor hogyan jutottak fel a terroristák a gépre? A belső ember (ez nem spoiler, a legelején kiderül) miért vállalta be az áruló szerepét?
Visszatérve Petersenre. A rendező kegyetlenül jó munkát végzett! Az elnök különgépe ugyanis ontja magából a jobbnál jobb beállításokat és az izgalmas akciójeleneteket, ráadásul a színészvezetés is pazar, a személyközi szituációkban tombol a feszültség. A látvány sem rossz, bár néhány vizuális effektnél kissé kilóg a lóláb. Ám a kilógó lólábakat ellensúlyozza Jerry Goldsmith lenyűgöző filmzenéje!
Harrison Ford fantasztikus a főszerepben. Elképesztő mennyiségű energiával, és rengeteg érzelemmel, na meg persze jó adag elszántsággal tölti fel az elnök figuráját. Glenn Close korrekt alakítást nyújt, bár egyáltalán nem maradandót. A prímet a lehengerlően brillírozó Gary Oldman viszi, akinek azért annyi segítsége volt, hogy a film legjobban kidolgozott karakterét kapta, Ivan személyiségrajza ugyanis pazarul van megírva.
Való igaz, hogy Az elnök különgépe néha túlzásba viszi az amerikai patrióta szellem nyomatását, de összességében akkor is egy izgalmas, változatos, többször nézős akciófilm. 8/10.
