Kérte: navigations

A filmtörténelem során sokan feldolgozták már a vámpírmítoszt. Az első említésre méltó darab, a Nosferatu után érkezett a zsáner egyik legfontosabb alkotása, a Lugosi Béla főszereplésével készült Drakula. A későbbiekben sem zárult el a vérszívós filmek csapja, az utóbbi tizenöt évben modern köntösnek, Pengének, és Underworldnek örülhettünk, az Alkonyat miatt pedig téphettük a hajunkat. Mindeközben az animeművészet is bepróbálkozott a vámpírokkal, így jött világra - Hideyuki Kikuchi alapján - az animált vámpírvadász, D.

D egy dámpír, azaz félig ember, félig vámpír. Amikor megkérdezték tőle, hogy melyik csapatot választja, ő az emberiség mellett döntött, így lett belőle a vérszívók réme, a leghíresebb vámpírvadász. Amikor elrabolnak egy lányt (és a tettes minden bizonnyal egy vámpír), annak apja felbéreli főhősünket, aki így nekivág a veszéllyel teli útnak, amely során társa is akad a kissé szeleburdi Leila személyében.

Rendkívül korrekt, izgalmas akció-fantasyről beszélünk, amely változatos, és kivétel nélkül halálos kalandokba sodorja a főhőst. Igazi, agykikapcsoló zúzda, és ilyen minőségében többnyire jól is működik, azonban mivel érezhetően nem akar semmi többet nyújtani, néha belaposodik, és előfordul, hogy bizonyos pontokon nem igazán köti le a nézőt. Pedig egy-egy jelenet során olyan témakörök pendülnek meg, mint az előítéletek, a hálátlanság, vagy éppenséggel a magány. Az ilyen jellegű képsorok képezik a mű egyértelmű csúcspontjait, kár, hogy nagyon kevés van belőlük.

Persze, fontos hangsúlyozni, hogy habár a film a kelleténél sokkal kevésbé mély, azért agykikapcsoló, könnyed szórakozásként is eléggé jól érvényesül. Ennek elsődleges oka a látványvilág. Az animáció minden túlzás nélkül gyönyörű. Az akciójelenetek megtervezése és kivitelezése látványos, hangulatos, ahol kell, ott durva, és időnként félelmetes is. A színvilág lenyűgöző, az alkotók rendkívül mély, darkos atmoszférát keltő tónusokkal dolgoztak, amitől a profin beállított képek még erősebben szippantják be a nézőt ebbe a világba. A világba, amely remekül ki van találva. A távoli jövőben járunk, és a technikai vívmányok a múlt jelenségeivel közösen alkotják a környezetet, mindebbe pedig belevegyül a természetfeletti adalék, és ez a remekül kikevert világ adja a Bloodlust igazi esszenciáját.

A főhős D karaktere kifejezetten jó, hiszen ki az, aki nem bírja a szűkszavú, kemény és megrendíthetetlen, kissé árnyalt, nem feltétlenül a jó kategóriába tartozó központi alakokat. D jól működik, mint érzelmeit palástoló, elszánt vadász. Leila figuráját eléggé tölteléknek éreztem, jelenlétének egyedül csak azért van értelme, mert így kapunk egy lenyűgözően érzelmes mellékszálat, ami a pazar zárójelenetben teljesedik ki. Remek színesítőeszköz D bal keze, amiben egy élősködő fészkel, aki állandóan pofázik. Vicces figura, a D-univerzumot jobban ismerők esetleg kommentben leírhatnák, hogy pontosan ki is ő, mert kíváncsi vagyok rá.

A Vampire Hunter D: Bloodlust egy igazán pörgős, látványos fantasy, amelynek tartalmi töltetét ugyan lehetett volna még mélyíteni, de azért a végeredmény így is elismerésre méltó. 8/10.