Két hete olvashattátok az első albumkritikámat, ami egyfajta kísérletként került ki a blogra. Kíváncsi voltam a cikk fogadtatására. Az Index-főoldal, a Facebook-likeok, és a további, hasonló posztokhoz ötleteket adó kommentek alapján úgy gondolom, hogy van létjogosultsága a cikksorozatnak a Movie Tankon, így néhány hetente mindig hozni fogok egy-egy albumelemzést. A múltkor a blog olvasótáborának egyik régi motorosa, az olvasói hetek alkalmával is rendszeresen aktív navigations a Queen második stúdióalbumát ajánlotta a figyelmembe. Erről lesz most szó. Kezdésként annyit mindenképpen leszögeznék, hogy nem vagyok otthon a Queen életművében, de természetesen nagyra tartom a brit banda, és a hajdani Freddie Mercury teljesítményét, és az olyan nagyszerű darabok, mint a Princes of the Universe, a Who Wants To Live Forever, a The Show Must Go On, vagy a Bohemian Rhapsody, engem sem kerültek el. Kíváncsian vetettem bele magam a Queen II című, 1974-es album hallgatásába.

Az album két oldalra van osztva, egy Fehérre, és egy Feketére. Ez elvileg azt szolgálja, hogy a dalok kettő, egymástól különböző hangulatú csoportot alkossanak.

Fehér oldal

1. Procession

A nyitótrack alig hosszabb, mint egy perc, és fontos megemlíteni, hogy instrumentális dalról van szó, azaz nem találkozunk benne énekkel. Rendkívül hangulatos bevezető, vérbeli intro ez a hetven másodperc, hiszen igazán fantáziadúsan van összeállítva, akár egy színpadi drámadarab zenés felkonferálásának is beillene. 41 másodpercnél dinamikát vált a zene üteme, ami különösen ügyes húzás volt, és ezzel már tényleg sikerül minden porcikánkkal ráhangolódnunk az albumra.

2. Father to Son

Hangulatos bevezetővel indul a dal, majd Brian May keményen belecsap a húrokba, és kemény rock 'n' roll akkordokkal pörgeti fel az album egyik legjobb nótáját. Megkockáztatom, hogy a Queen II összes darabja közül a Father to Son rendelkezik a legjobb dalszöveggel, hiszen rendkívül gyönyörű gondolatokat oszt meg velünk ez a nóta apáról, fiáról, békéről, szeretetről, de ha jobban megvizsgáljuk a hallottakat, még rengeteg egyéb belső tartalomra is lelhetünk, így kiérezhetjük a dalszövegből az öregedés terhét, és a felelősség súlyát is.

3. White Queen (As It Began)

Finom akkordokkal indít a nóta, Mercury pedig gyönyörűen vezeti be a fajsúlyos témát. Később érkezik egy-két durvább húrtépés, és egy fantáziadús gitárszóló is, de összességében ez egy kifejezetten lassú, mélabús dal. A szöveg ezúttal is fantasztikus, telis-tele melankóliával, szomorúsággal, és ami a legjobban tetszik, büszkeséggel. Igazi magával ragadó, elgondolkodtató, akár könnyezésre ösztönző trackről van szó. Az egyik kedvencem az albumról!

4. Some Day One Day

Könnyed akusztikus bevezetővel indít Bian May szerzeménye, ami olyannyira az övé, hogy az éneklést is bevállalta, és habár Mercurynak nyilván a közelébe sem érhet, azért mégiscsak elég hangulatos nótát hoz össze. A dal a jövőbe vetett bizalomról szól, arról, hogy előbb-utóbb a dolgok úgyis jóra fordulnak. Sajnos azt mindenképpen meg kell említenem, hogy habár az üzenet szép, és szeretem az ilyen pozitív dalokat, de ennek ellenére úgy érzem, hogy a Some Day One Day a kelleténél sokkal naivabb szerzemény, így a track végül veszít összhatásából. De semmiképpen sem rossz.

5. The Loser in the End

Az album legnyersebb hangzásvilágú dala ez, de a kemény akkordok illenek is a témához, hiszen itt egy anyáról, vagy inkább minden anyáról van szó, és arról az elkerülhetetlen pillanatról, amikor az immár felnőtt gyerek elköszön, és saját életet kezd. Az erőteljesen, és kissé cinikusan megfogalmazott dalszöveg fajsúlyos témája ellenére is képes igazán jókedvű atmoszférát teremteni.

Fekete oldal

6. Ogre Battle

Érdekes, összességében magával ragadó gitárjáték gondoskodik a hangulatról ebben az igazán különleges dalban. Nekem kifejezetten tetszik a dalszöveg, hiszen itt tulajdonképpen mindennapi problémák és konfliktusok fantasyba ágyazott megénekléséről van szó, ennek megfelelően pedig kifejezetten laza, örömteli érzelmek áradnak a nótából annak ellenére, hogy Mercury nem pozitív dolgokról dalol.

7. The Fairy Feller's Master-Stroke

Szintén tündérmesés tálalásról van szó, és a dalszöveg hangulatához igazán illik az ének pattogó ritmusa. Hogy a dalban bemutatott különböző figurák kiknek/miknek felelnek meg, arról aztán lehetne vitatkozni nagyon sokáig, hiszen az egészen ártatlan értelmezésektől akár még komoly, politikára irányuló véleménynyilvánítást is belehallhatunk az összképbe.

8. Nevermore

Ez egy nagyon rövid dal, de ez így van jól, hiszen ebben a szűk nyolcvan másodpercben pont kitombolja magát a szöveg szomorú érzelmi világa, és mire véget ér a nóta, pontosan a csúcson van a szerelmi csalódás súlya, amit a remekül alkalmazott képek, a csodaszép gondolatok ereje fokoz katartikussá.

9. The March of the Black Queen

Ez a darab nem tetszik túlságosan. Túl hosszú, a zenei világ pedig eléggé fantáziátlan. A dalszöveg ugyan tartalmaz szép képeket, de ezeknek még sincs olyan erős hatása, mint a korábbi dalok néhánya által felvonultatott elemeknek. Az ének mindenesetre rendkívül ütemes, és ez jó pont.

10. Funny How Love Is

A dalszöveg nagyon szép, az ének pedig egyenesen zseniális, viszont a zenei világ eléggé belerondít az összképbe, ugyanis a rendkívül fantáziátlan gitár- és dobjáték unalmassá teszi a nótát. Kifejezetten kár érte, akár az album egyik legemlékezetesebb darabja is lehetett volna.

11. Seven Seas Of Rhye

Ez viszont végre megint egy rendkívül jól sikerült track, a gitárjáték igencsak változatos, és még ütős szólót is kapunk Maytől. A dal egy olyan emberről szól, aki ugyan különbözik a többiektől, de megunta a bujkálást, és bátran vállalja személyiségét, és bízik a túlélésben. Igazán pozitív hangulatú, felemelő nótáról van szó.

Elég rövidke album ez, ám kétségtelenül jó kis anyag. Engem azért zavar, hogy a Fehér és a Fekete oldal hangulati elkülönülését nem igazán éreztem, illetve a stúdiófelvételek eléggé pocsék hangminősége mellett sem mehetek el szó nélkül. Összességében azonban színvonalas hallgatni valóról van szó, meg is ér egy 7,5/10-et.