Négy év telt el a Fekete hattyú óta. Ennyit kellett várni Darren Aronofsky következő rendezésére, ami nem mellesleg a fantasztikus direktor első ízig-vérig hollywoodi, nagy stúdiós produkciója. A kisebb költségvetésű, nyilván személyesebb jellegű mesterművek után Aronofsky elérkezettnek látta az időt arra, hogy kipróbálja magát egy olyan filmben, ami minden téren, tisztán álomgyártermék, és ez lett végül a jól ismert bibliai történet legújabb feldolgozása, a Noé. A rendező pedig, annyira talán nem is meglepő módon, elkészítette eddigi életműve leggyengébb darabját. Persze, hogy ezt a kijelentést értelmezni tudjuk, először azt kell tisztáznunk, hogy ami Aronofsky leggyengébbje, az...

A Noé bárkája történet eme legújabb feldolgozásában a sztori kalandfilmelemekkel dúsított, apokaliptikus fantasyként jelenül meg. Miután a testvérgyilkos Káin ivadékai uralmuk alá hajtják a világot, és a gonoszság, a gyarlóság, és a kegyetlenség uralkodik a Földön, Isten a mindent elpusztító özönvíz opciója mellett dönt. Azonban a Seth vérvonalából származó Noét (Russell Crowe) látomások útján informálja kiválasztottságáról, így a férfira hárul a feladat, hogy hatalmas bárkát építve megmentse az ártatlanokat, vagyis az állatfajokat. Úgy fest az emberek ideje végleg lejárt, nem kapunk több esélyt, és ezt Noé hajlandó is lenne elfogadni, csakhogy ekkor még nem tudja, hogy hamarosan a világ további sorsát alakító döntést kell majd meghoznia.

A forgatókönyvet A forrásban is közreműködő Ari Handel és maga Aronofsky rakta össze. A szkript hangulatos bevezetővel indul, majd a szomorú világvége-hangulatba pazar módon vegyül bele egy hangyányi fantasy, és a kereszténymitológia kissé talán sajátos újraértelmezése. Utóbbi leginkább a kőóriások képében büntetésüket töltő bukott angyalokban nyilvánul meg, akik később Noé hű segítői lesznek, és rendkívül kreatív színesítőelemét képezik a történetnek. A játékidő első felében láthatjuk, ahogy Noé viszonylag rövid idő alatt tisztába teszi maga, és családja előtt, hogy mi is lesz a feladat, majd megépül a bárka, és megérkezik az özönvíz. A második etap arról a bizonyos, nehéz döntésről, és nem kevés kőkemény emberi drámáról szól. A szkript remekül osztja ily módon ketté a történetet, az özönvíz érkezéséig leginkább egy háborús jellegű kalandfilmen izgulhatunk, majd pedig a bárka bezártságában tomboló emberi indulatok és félelmek súlya alatt görnyedezhetünk a szereplőkkel együtt. A Noé gondolati rétege hosszú monológok, és érzelmi feszültségben gazdag párbeszédek útján érkezik el hozzánk, és a szövegkönyv, illetve a teremtett szituációk által alapos kivesézésen esnek át olyan kérdések, mint az Isteni akarat, az ember döntési joga, és a fajunk által okozott kudarc mértéke, továbbá olyan egyszerű, de világunkat tönkretevő bűnök is előtérbe kerülnek, mint az árulás és az önzés. A főhős karaktere egészen lenyűgözően van megírva, ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett pozitív figurával van dolgunk, Noé alakja ennél sokkal jobban van árnyalva, a férfi a film második felében már sokkal inkább antihősként, gyakorlatilag vallási fanatikusként viselkedik. A szimbólumrendszerről se feledkezzünk meg, hiszen órákig lehetne vitázni arról, hogy vajon mit is jelent egészen pontosan az a bogyó, vagy a lenyúzott kígyóbőr. Előbbi szerintem a pusztulás túlélésére irányuló reménységet, utóbbi pedig az emberi gyarlóság továbbélését jelképezi.

Természetesen kevesen tudták volna ennyire hangulatosan filmre vinni ezt a forgatókönyvet, de Aronofsky benn van a klubban, ugyanis a rendezés vérprofi, és igen, rá lehet ismerni a filmtörténeti jelentőséggel bíró direktor stílusára. Noé látomásait gyorsan egymás után vágott, kissé hátborzongató képek vezetik be, ez a módszer ismerős lehet a Rekviem egy álomért című Aronofsky-műből. Emellett a rendkívül dinamikus kameramozgás, az állóképek ritka, de akkor annál hatásosabb alkalmazása is emlékeztet az életmű korábbi címeire. És ott van az a fantasztikus fény-árnyék játék, például ahogy a kőóriás után vándorló családtagok fekete alakjai kirajzolódnak a naplementében, hát az valami gyönyörű. Persze, mindehhez szükség volt egy, a direktor elképzeléseit megvalósítani képes operatőrvezérre is, aki ki más is lehetne, ha nem a fantasztikus Matthew Libatique, aki az előbb említettek mellett még néhány csodaszép nagytotállal, számos lenyűgöző tájképpel is megajándékoz bennünket. A zeneszerző ismét Clint Mansell, aki megintcsak odateszi magát, dallamai leginkább A forrás soundtrackjére emlékeztetnek, csak nem annyira jók. Persze, mindezzel együtt a Noé azért elmarad a Nagymester korábbi munkáitól minőségben, kevésbé erőteljes az atmoszféra, és a mű egésze sem annyira magával ragadó, mint például A pankrátor, de még így is olyan színvonalat képvisel, amit a rendezők többsége nem képes megütni.

Aronofsky természetesen ezúttal is pazar színészvezetéssel hat ránk, a gárda tagjai pedig lenyűgöző alakításokkal bírják a nézőt elismerő csettintgetésre (ami mondjuk a sötét moziteremben gyakran tarkónvágáshoz vezethet, de ez most részletkérdés...). Russell Crowe mondjuk nem kiemelkedő, de a lehető legkorrektebb, és végül is jól alakít, de én valahogy mégis úgy éreztem a film nézése közben, hogy több volt ebben. Mintha a színész egyszerűen lusta lett volna az igazi remekléshez. Habár sajnos úgy érzem, a Noé nem lesz fontos szereplője a következő Oscar-gálának, de azért Jennifer Connellynek egy jelölés minimum kijárna, ugyanis a színésznő észveszejtően jó, olyan szinten uralja a filmet, hogy néha szinte már kínosan elnyomja Crowet. Tény, hogy Crowe és Connelly között nincs meg az a pazar egyensúly játékaik minőségét illetően, ami az Egy csodálatos elmében nagyon ott volt. A színésznő jóval erősebb a nagyon szőrös arcú Maximusnál. Emma Watson is egészen fantasztikus alakítást produkál, különösen az "Ez a vége mindennek..." párbeszédben üt nagyot a színésznő rendkívül érzelemgazdag arcjátéka. Logan Lerman annyira nem vágja a lényeget, ellenben a nagyon nagy Anthony Hopkins olyan zseniális, hogy még némi jóleső humort is visz az amúgy nagyon komoly atmoszférába. Douglas Booth abszolút a mélypontot képviseli, annyira jelentéktelennek hat, oly mértékben súlytalan a színész munkája hogy még az utolsó utáni statiszta is lepipálja. Ray Winstone tisztán negatív, azonban logikusan felépített szerepében prezentál korrekt produktumot.   

A látványról még mindenképpen szót kell ejtenem, mielőtt zárnám az írást, hiszen a készítők nagyon sok CGI-t alkalmaznak. A különböző állatok, és az Őrzők, azaz a kőóriások kidolgozása remek, de az egyéb, számítógéppel elővarázsolt képelemek is nagyon jól sikerültek. Ezek a vizuális hangulattápláló töltetek sokat hozzátesznek az összhatáshoz, és nagyban támogatják Aronofsky és Libatique elképzeléseinek megvalósulását.

Igen, kétség sem férhet hozzá, hogy a Noé Darren Aronofsky eddigi leggyengébb alkotása, ám ami Aronofskynál a leggyengébbet jelenti, azért a legtöbb rendező a fél heréjét odaadná. 9/10.