A Coen-tesók filmjei között akad olyan, amit imádok ( A nagy Lebowski ), olyan, amiért azért nem rajongok, de egyértelműen jónak tartok ( A félszemű ), és olyan is, amit utálok ( Nem vénnek való vidék ). Szóval kicsit hasonló állásponton vagyok a srácokkal, mint Stanley Kubrickkel, az viszont biztos, hogy stílusuk, mind forgatókönyvírói, mind pedig rendezői munkáikat nézve, rendkívül egyedi. És a Fargo ezt az előbbi állítást csak megerősíteni tudja.

Jerry Lundegaard ( William H. Macy ) autókereskedő, aki amúgy eléggé le van égve. Milliomos apósától nem akar pénzt kérni, és azt is szeretné elkerülni, hogy felesége és fia megismerjék a családfő anyagi helyzetét. Ezért eszelős ötlettel áll elő: Büntetett előéletű ismerőse révén kapcsolatba lép Carllal ( Steve Buscemi ), aki jó pénzért bármilyen szar melót hajlandó bevállalni. Carlnak, és haverjának, Gaearnak ( Peter Stormare ) Jerry azt a feladatot adja, hogy rabolják el a feleségét, majd követeljenek magas váltságdíjat, amit az após nyilvánvalóan azon nyomban ki fog fizetni, a bűntársak pedig majd osztozkodnak a bevételen. Így Jerrynek végre lesz pénze, és Carlék is meg lesznek fizetve a munkáért, ráadásul még az asszonynak sem esik komoly baja. Persze, a terv gyakorlati kivitelezése nem éppen úgy alakul, ahogy hőseink előre elgondolták, és hamarosan kiontatik az első vér.

Ezek a bitang Coen-fiúk annak idején kegyetlenül átbaszták a népet, hiszen a film elején megjelenő falfehér feliratok tanúsítása szerint az elkövetkező másfél órában a néző elé tárt jelenetek megtörtént eseményeket dolgoznak fel, vagyis igaz történetről van szó. Ez azonban kamu, ugyanis ezek a megátalkodott szemétládák ezzel az álhírrel csak plusz nézőket akartak nyerni. Micsoda lángelmék! Amúgy a stáblista legvégén kiírják, hogy minden látott esemény és karakter fikció volt, de nyilván nagyon kevesen nézték végig a moziban a záró feliratokat. Némi idő elteltével pedig maguk az alkotók is elismerték a csalást, de ezért természetesen senki nem haragszik rájuk, hiszen remek mozgóképet hoztak össze.

Tehát a történet Ethan és Joel Cohen fejéből pattant ki. Remekül szerkesztett thrillerről van szó, ami a testvérek védjegyének számító kimért stílusban halad előre a cselekmény által felvonultatott események láncolatán. A film nem siet sehová, de mégsem válik unalmassá, ez pedig elsősorban annak tudható be, hogy Coenéknek sikerült belőniük a lehető legtökéletesebb hosszt, a játékidő ugyanis egy perccel sem lépi túl a sztori maradéktalan elmeséléséhez szükséges másfél órát, így pedig egyáltalán nem érezzük túlnyújtottnak az elbeszélést. Mindennek a tetejébe A nagy Lebowskival is felfedezhetünk némi párhuzamot, ugyanis a mű legvégén néhány rövid, de annál erőteljesebb mondatban az írók pazar módon vonják le a konklúziót az előző jelenetekből, és ruházzák fel alkotásukat hatásos mondanivalóval, és némi drámai éllel, ami csak pár percig van jelen, de mégis az összkép legmaradandóbb elemei között tarthatjuk számon - pont, mint A nagy Lebowski esetében.

Egy másik fontos ok, amiért a kimért történetmesélési stílus nem válik unalmassá, az a rendezői munka, ami elképesztően jól sikerült A Fargo esetében. A direktor Joel Cohen volt, bár az IMDB-n Ethan is meg van jelölve, mint uncredited társrendező. Azért nyilván Joel kezében futottak össze a szálak, aki pazar munkát végzett, ugyanis a megfontoltan, azaz ritkán alkalmazott vágásokkal, az egész adott teret belátó kamerabeállításokkal, és a vérontás se több, se kevesebb - hangulatú, kissé morbid, naturális ábrázolásmódjával olyan érzésbe ringatja a nézőt, amitől az úgy érzi, maximálisan átlátja a teljes képet.

A minnesotai, fagyos, térdig érő hóban gázoló téli táj pompás környezetet biztosít eme kegyetlen történethez, hiszen a havon még a vér is vörösebbnek hat, ráadásul a rideg környezet ráerősít az elhagyatottságérzetre, és a sztori tragikus vonulatára, ami indokolt, hiszen egy egészen kicsinyes, bugyuta büszkeségérzetből fakadó meggondolatlanság vezet jó pár ember halálához. A gyönyörű zene pedig csak még egy lapát minőség a pazar atmoszféra hókupacára. 

A gyilkosságok ügyében nyomozó rendőrnőt alakító Frances McDormandot Oscar-díjjal jutalmazták munkájáért, amivel semmiképpen sem tudok egyetérteni. Kétségtelen, hogy az amúgy fantasztikusan megírt karakter némi szatirikus élt visz a filmbe, ám a színésznő néha nagyon túllő a célon, és játéka rendkívül erőltetetté válik. De még amikor megfelelően eltalálja az arcjátékot, és azért többnyire ez a helyzet áll fenn, akkor sem nyújt kimondottan Oscart érdemlő alakítást. William H. Macy kifejezetten gyenge, egyáltalán nem érzi a karaktert, és az egész játékidő alatt ugyanazzal az unalmas arcjátékkal próbál színészkedni. Peter Stormare azonban már ütős a szófukar pszichopata szerepében, egészen félelmetessé teszi a figurát azzal az elvont, belőtt tekintettel, amit a színész előszeretettel alkalmaz a film során. Viszont aki vita nélkül viszi a prímet, az Steve Buscemi, aki elképesztően hiteles, egyszerűen verhetetlen, maximális profizmussal hasonul karakteréhez.

A Fargo igazán jól sikerült film, és ha egyetlen okot kellene mondanom, amiért mindenképpen látni kell, az Coenék egyedi stílusa lenne. 8/10.