Woody Allen már jó ideje jelentkezik évente legalább egy filmmel. Ez annak köszönhető, hogy a direktor jó előre betáblázza magát, továbbá kizárólag a saját feje után megy. Olyan filmes ő, aki magasról szarik az elvárásokra, mások véleményére, még a díjakra is, rendszeresen kerüli még azokat a gálákat is, ahol filmjei jelölve vannak. Műveiben mindig olyan témáról beszél, ami éppen foglalkoztatja, ám túlnyomó részben a romantikus vígjátékok, és a dramedyk világában evickél. 2013-ban Tennessee Williams félig-meddig klasszikusnak is mondható drámáját, A vágy villamosát dolgozta fel, persze az alapművet megspékelte mindenféle alleni extrával, így született meg végül a Blue Jasmine.
Jasmine-nek ( Cate Blanchett ) nem is olyan régen még mindene meg volt, amit egy nő kívánhat. Gazdag férj, gondtalan élet, soha nem kellett dolgoznia, egész álló nap a csillogásnak, a ruháknak, az ékszereknek, és az épp divatos hobbiknak élt. Azonban miután férjéről ( Alec Baldwin ) kiderül, hogy vagyonát csalással szerezte, a nő élete összeomlik, nem marad semmije. Elutazik nővéréhez, Gingerhez ( Sally Hawkins ), és igyekszik valahogy talpra állni. Csakhogy a hirtelen zuhanás a társadalmi rétegek ranglétráján olyan szinten megviselik Jasmine-t, hogy végül alkoholizmusba, hazugságokba, és őrületbe menekül.
Woody Allen neve nem csak a filmvilágban, hanem szerintem úgy nagy általánosságban is az egyik legismertebb név a világon. Ezt az ismertséget egyedi látásmódjának köszönheti, ami minden filmjében jelen van. Ám pont emiatt válik minden idők talán legtúlértékeltebb rendezőjévé is. Sokan úgy gondolják, hogy Allen isteni direktor, ám valójában az írás az, amihez nagyon ért ez az úriember. Azért lett ekkora név az évek alatt, mert kivételes tehetsége van a dialógusok, a különböző monológok, és az érdekes kontextusok felállításához. A Blue Jasmine-ben is egymást érik a jobbnál jobb párbeszédek, és az érdekes szituációk, ráadásul Allen mesteri módon mutatja be az egyes szereplők jellemeit. Természetesen Jasmine karaktere van a legalaposabban kidolgozva, mondjuk ebben nyilván sokat segített Blanche figurája A vágy villamosából.
Azonban rendezésileg elég gyenge a film. Hogy valami mostani darabot mondjak, az Éjfélkor Párizsban esetében remek volt Allen direktori munkája. A Blue Jasmine-ban azonban már sehol sincs a 2011-es mű élvezetes energikussága, és a történet drámai vonalának is hiányos az ereje. A Blue Jasmine olyan hatást kelt, mintha Woody Allen muszájból készítette volna, és minden áron túl akarna már lenni a forgatáson. Hiába ír remek szituációkat és párbeszédeket, a jelenetek végső koreográfiájukban, és főleg hangulatukban nagyon, de nagyon erősen lesz, ami lesz - kisugárzásúak. És, hogy most egy klasszikust említsek, A Blue Jasmine-ben sehol sem található meg az Annie Hall rendezői találékonysága, a végtelen kreativitás.
A színészi játékok azonban hidat képeznek a kissé leszarom-szagú rendezői munka háborgó tengere fölött, ugyanis a gárda telitalálat. A főszerepben Cate Blanchett valami félelmetes, annyira erőteljesen kelti életre Jasmine úrinői, elmebetegségbe hajló jellemét, hogy szinte úgy aggódunk a főhősnő sorsáért, mintha a mi rokonunk lenne, de közben valahogy mégis mérhetetlenül ellenszenves. Sally Hawkins könnyed, kellemes stílusban játssza végig a filmet, és ezzel pazarul érzékelteti a Jasmine és Ginger közti, gondolkodásmódbeli különbséget. Alec Baldwin teljesen korrekt színészi munkát produkál, de nem rá fogunk leginkább emlékezni a filmből.
A Blue Jasmine forgatókönyv szempontjából a Woody Allentől megszokott zseniális színvonalat képviseli, ám az úr ezúttal megingott, mint rendező, azonban ezt a hibáját a remek színészi munkák valamelyest korrigálják. 7/10.
