Annak idején a Vasember első részével filmtörténeti jelentőségű döntést hoztak a Marvel Studiosnál. Azon túl, hogy a világ legnagyobb képregénykiadójának hőseit a vászonra adaptálják, magát a képregények által teremtett univerzumot is megvalósítják mozis formában. Az első fázis filmjei során találkozhattunk Vasemberrel, Amerika kapitánnyal, Hulkkal, és Thorral, mindezt pedig a lehengerlő Bosszúállók koronázta meg. Idén megkezdődött a második szakasz, amelyben az eddigiekhez képest sokkal jobban árnyalják a képet az alkotók. Az ügyesen darkosra vett Vasember 3 után megérkezett a Thor: Sötét világ is, amelyre nem lehet azt mondani, hogy jobb, mint az első rész, de ugyanakkor rosszabbnak sem lehet nevezni. A helyes megfogalmazás: másmilyen.

A fény születése előtt csak sötétség létezett, amelyben a sötét tündérek ( hogy az elf kifejezést mért nem lehetett meghagyni a szinkronban, azt nem tudom ) uralkodtak. Leghatalmasabbikuk Malekith ( Christopher Eccleston ) volt, aki a kilenc birodalom legutóbbi együttállásakor, a konvergencia idején, megpróbálta elpusztítani az univerzumot az úgynevezett aether segítségével, ami egy rendkívül veszélyes kozmikus anyag. Akkor Odin apja az asgardi sereg élén legyőzte Malekithet. Azonban Jane Foster ( Natalie Portman ) egy különös véletlen folytán rátalál az eltemetett aetherre, ami gazdatestként kezdi használni a nőt. Miután Thor ( Chris Hemsworth ) értesül a dologról, magával viszi halandó szerelmét Asgardra. Ám ez csak a kezdet, hiszen az aether ismét érzékelhető jelenléte feléleszti a sötét elfeket, ami olyan szintű pusztítást és apokaliptikus fenyegetést von maga után, ami miatt a villámisten kénytelen háborús bűnökért és árulásért börtönben ülő öccsétől, Lokitól ( Tom Hiddleston ) segítséget kérni.

És valóban, Thor karakterét is sikerült ugyanúgy sötétebb hangulatú történetbe ültetni, ahogy azt Tony Starkkal is tették a Marvel filmes részlegénél. Azonban azt kell, hogy mondjam, a viking istenség esetében szembeötlőbb, nagyobb fokú a változás. Míg az első rész egy kifejezetten vicces, lazább akciómozi volt, addig ezúttal sokkal több, sokkal erőteljesebb drámai töltetet kapunk. Ebben sok szerepe van a forgatókönyvnek, ami szépen megágyaz a hangulatos jeleneteknek, de még fontosabb megemlíteni Alan Taylort, aki rendezőként maximális helytállást mutatva varázsolja a vászonra még a legnehezebben megkomponálható képsorokat is. Egyik legnagyobb személyes kedvencem a filmből az a bizonyos temetkezési szertartás, ami egészen csodálatosra sikeredett. A szkript remek húzása továbbá az is, hogy Thort és Lokit egy oldalra állítja, hiszen ezzel csak még baljósabbá teszik a Malektih által teremtett fenyegetést, hiszen hogyha a korábban ádázul egymás ellen harcoló felek összefognak, annak biztosan jó oka van. Emellett pedig igaznak bizonyult a rendező és a producer, Kevin Feige előrejelzése, mely szerint ez a felvonás sokkal inkább húz a fantasy irányába, mint az első felvonás. A Sötét világ játékidejének túlnyomó részében ugyanis nem a Földön játszódik, mint a Thor, hanem Asgardon, illetve az elfek rejtekvilágában, de egy-két másik birodalmat is útba ejt a produkció, és a fináléra azért természetesen visszatérünk szülőbolygónkra is. Való igaz ugyanakkor az is, hogy a kelleténél egy kicsivel kevesebb akció kapott helyett a filmben, és habár az így érkező zúzások eléggé változatosak, kidolgozottságuk és koreográfiájuk lehetne színvonalasabb. Persze, azért egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, hiszen a harcok, és összeütközések típusainak széles skálája feledteti az elvárásokat kissé alulteljesítő minőséget. Látszólag Alan Taylor inkább a történet drámai elemeire, az érzelmek súlyára fektette a hangsúlyt, és nem annyira az akcióra. Hozzáteszem, ezt rendkívül jól is csinálja, hiszen emocionálisabban talán az eddigi leghatásosabb Marvel-filmmel van dolgunk. A történeti összképet végül a hihetetlenül erőteljes zárás koronázza meg, a Marvel által produkált eddigi legütősebb fordulat, valóban szemkápráztató.

Habár összességében ez egy eléggé darkos fantasy, azért a szokásos Marvel-humor is helyet kap a játékidő során, és ezek a poénok rendkívül ütősek. A ruhaakasztós jeleneten behaltam, de az a bizonyos, váratlan cameo is ütős, a metrós jelenet pedig már annyira túlzás, hogy nem lehet nem nevetni rajta.

Chris Hemsworth annak idején elsőosztályú választás volt Thor szerepére, és a viking istenségnek köszönhetően a színésznek sikerült beindítania karrierjét. Megérdemelten, hiszen nagyon illik hozzá a Mjölnir, és ezt ezúttal jobban bizonyítja, mint valaha. Ugyanakkor Loki most is lopja a showt, és ez amellett, hogy a forgatókönyv is ügyesen bánik a figurával, Tom Hiddlestonnak köszönhető, akiből nagyon nagy színész lesz még. Annak ellenére, hogy ugyanazt a karaktert játssza, filmről filmre képes mindig más oldaláról bemutatni Lokit. A történet ezúttal ás legmélyebben az adoptált öcsi lényébe, felhánytorgat benne néhány kényes indulatot, és ez tökéletes terep Hiddlestonnak, aki valósággal skálázik, annyi különböző érzelmi helyzetben mutatja be figuráját. Jó látni továbbá, hogy Natalie Portman ezúttal sem csak egyszerű asszisztens, kötelező női karakter a főhős mellett, hanem igen is fontos figurát kelt életre, és tölt fel lélekkel ellentétben néhány kolléganőjével. Christopher Eccleston eléggé el van torzítva, de ettől még hatásos az azonosulás. A kisebb mellékszerepekben ismét Ray Stevensont, Jaimie Alexandert, és Idris Elbát köszönthetjük, ráadásul még Anthony Hopkins kisujjának is volt egy szabad szombat délutánja. 

Egy Marvel-adaptáció esetében nyilvánvalóan az egyik legfontosabb aspektus a látványvilág, ami a Thor: Sötét világ esetében egészen lenyűgöző. Asgard továbbra is gyönyörű, bár talán nem annyira szemkápráztató, mint az első rész esetében. Ami viszont nagyon, de nagyon üt, az a sötét elfek rejtekhelyéül szolgáló világ, amelynek kidolgozása igazán hatásos, hiszen valóban egy fekete atmoszférával rendelkező, visszataszító, sivár, haldokló valóságot látunk, elsőosztályú színvilágban. A különböző űrhajók, fegyverek, és jelmezek kidolgozása is rendkívül kreatív, még Thor páncélján is végeztek néhány apróbb módosítást az alkotók, mindezt pedig Brian Tyler fejeli meg rendkívül epikus soundtrackjeivel.

Ezúttal három plusz jelenetet is kapunk, szóval ne tessék a vége főcím után érkező Gyűjtős(!) jelenetet követően menekülni a teremből, ugyanis a stáblista után érkezik még kettő kisebb képsor, amelyek teljessé teszik a képet, de tőlük függetlenül is nyugtázhatjuk, hogy a Thor: Sötét világ rendkívül jó film, a Marvel mozgóképes univerzuma egyre kiforrottabbnak tűnik, és a második ciklusban is a viking villámisten kalandja tűnik a legütősebbnek, de azért természetesen várjuk még meg az ítélkezés előtt a jövőre érkező Amerika Kapitány filmet, ami remélhetőleg sokkal jobb lesz az első résznél. A Thor: Sötét világ 8/10.