Sam Loomis az utolsó pillanatban jelenik meg az emeleten, kezében pisztoly, és az egész tárat beleereszti a szörnyetegbe, aki ennek hatására hanyatt zuhan az erkélyről. Lori már-már önkívületi állapotban kérdezi: "A mumus volt az?" Sam Loomis válaszától a hideg ráz: "Bizonyos értelemben... igen." Amikor a pszichiáter, most már valamivel megkönnyebbültebb lelki állapotban, kimegy megnézni az elmúlt éjszakán a Káosz Isteneként tomboló rém holttestét, a vér is megfagy az ereiben. Eltűnt. Az öldöklő árnyék nincs sehol. Még mindig életben van. Ez pedig azt jelenti, hogy Haddonfield nem lélegezhet fel, az emberek nem nyugodhatnak meg, nem hunyhatják le a szemüket békességben, mert még él. Michael Myers halott lelke tovább kísért.

Lori valósággal összeomlik az első film alatt átélt megrázkódtatások súlya alatt. Persze, ezen egy cseppet sem lehet csodálkozni, hiszen mi is teljesen készek lettünk Myers brutális atmoszférájától. A fiatal lányt kórházba szállítják, ahol látszólag biztonságban van, eközben pedig Loomis a rendőrséggel összedolgozva igyekszik a gyilkos isten nyomára akadni. Persze, egy árnyékot elkapni szinte lehetetlen, hiszen teste megfoghatatlan, elméje pedig érthetetlen a halandó ember számára.

A Halloween bizonyos értelemben hasonló a többi kulthorrorhoz, hiszen John Carpenter mesterműve sem kívánt folytatást, tökéletesen volt lezárva. De ha már muszáj volt elkészíteni a második ( meg aztán még sokadik ) epizódot, akkor ennél sokkal jobbra nem is nagyon tudták volna megcsinálni. Az első film hatására beteges rajongás alakult ki bennem Michael Myers iránt, és épp ezért is fájó, hogy a második rész stábja nem tudja ugyanazt az atmoszférát megteremteni a karakter köré, mint amit Carpenter alkotott időtálló klasszikusában. És ez nem az ő hibájuk. Egyszerűen csak nem tudunk belemerülni a szereplők ismeretlentől való félelmébe, hiszen itt már az egész város tud a gyilkos jelenlétéről, a film elején még a neve is közkinccsé tétetik. És ezért az ismeretlen, a megfoghatatlan, baljós fenyegetés elveszik, és helyette a puszta sorozatgyilkos marad.

Aki azért, meg kell hagyni, még mindig elképesztően odabaszós, és az első rész némiképp áthangszerelt zenéje sem rossz, kiegészülve a dobhártyagyilkos hangeffektekkel. Michael Myers továbbra is hátborzongató, hatalmas, gyilkos, és sebezhetetlen, pont olyan, amilyennek szeretjük. Egyszerűen csak nem képes már az ismeretlen eredetű félelem fegyverével operálni, és pontosan ezért volt fölösleges ez a folytatás.

Maga a kórház helyszínválasztásként nem volt rossz, hiszen ezzel egy általánosságban biztonságot, testi-lelki gyógyulást ígérő helyet változtattak a pokol bugyrává, és ez tökéletes slasher-húzás, ahogy azt itt kiveséztem. A gyilkosságok kreatívak, amikor például Michael szétforrázza a nővérke pofázmányát, na, az csúnyán stílusos. Sajnos a slasher teremtette feszültséget gyakran blőd hülyeségek zavarják meg. Nem értettem például, hogy a halloweeni buliból hazafelé tartó gyerek hogyhogy pont úgy néz ki, mint a gyilkos, továbbá az is homályos, hogy az egyik pillanatban még tágra nyitott szemekkel, önkívületi állapotban vegetáló Lori a következőben hogyan is képes mégis kibotorkálni a kórteremből, hogy aztán precízen, remegést nem ismerő kezekkel pontosan kilője Michael Myers MINDKÉT szemét. Persze, az elképesztően ütős történeti fordulatról sem szabad megfeledkeznünk, mert habár elég gyatrán tálalják, még így is megrázó hatást gyakorol.

Jamie Lee Curtis hiába főszereplő papíron, gyakorlatilag semmit sem szerepel, és amikor képernyőn van, akkor is csak döglődik az ágyán, és semmi értelmeset nem csinál. Donald Pleasence inkább elmegy központi karakternek, neki még szurkolni is tudunk, és végső húzása végképp kivívja tiszteletünket, ugyanis utolsó döntésével felér Michael Myers nagyságához. Egyszerűségében nagyszerű a pszichiáter és a gyilkos rém harca, talán az egyetlen értelme ennek a folytatásnak az volt, hogy továbbvitték ezt a szálat, és értelmesen le is zárták. Sajnos azonban az is elmondható a filmről, hogy a játékidő nagy részében tehetségtelen idiótákat kell néznünk, akiket én magam koncolnék fel szívem szerint, ha nincs ott Michael, hogy ezt megtegye helyettem.

A Halloween II nem meglepő módon teljesen felesleges folytatás, ám ezzel együtt nem rossz, ellenben kifejezetten szórakoztató mozgókép. De közel sincs olyan hatással a nézőre, mint az 1978-as mestermű. 7,5/10.