Hogyha igazi borzongásra vágyunk, célszerű körülnéznünk az ázsiai színtéren, mert a világ azon felén egészen másképpen értelmezik a horrorfilmkészítést, mint mondjuk Amerikában, így ha nem is feltétlenül jobb, de mindenképpen egyedibb élménnyel gazdagodhatunk, hogyha hollywoodi produkció helyett inkább a bolygó ellentétes végéről válogatunk ( nem feltétlenül, de általában ezek a filmek jobbak is amcsi tesóiknál ). Halloween alkalmából a Sötét víz című japán produkciót venném górcső alá a következőkben, ami nem egy Shutter, ez tény, de mindenképpen említésre méltó darab.

Yoshimi ( Hitomi Kuroki ) éppen válófélben van, és férjével kemény bírósági harcot vívnak óvodás kislányuk, Ikuko ( Rio Kanno ) felügyeleti jogáért. Első körben a nőnek ítélik a gyereket, majd együtt új lakásba költöznek. Egy nem túl biztató kinézetű, öreg épületben találnak új otthont, hiszen Yoshiminak ennél többre nincs pénze. Már első este felfigyelnek a plafonon látható vízfoltra, ami napról napra terjeszkedik, a víz pedig egyre csak csöpög, és kísérti főhősnőnket és kislányát. Ekkor még nem tudják, hogy közvetlenül a fölöttük lévő lakásban élt az Ikukoval egyidős Mitsuko ( Mirei Oguchi ), akinek évekkel ezelőtt, rejtélyes körülmények között nyoma veszett.

Különösen érdekes, hogy a szétvált család drámája mekkora teret kap ahhoz képest, hogy ez egy horrorfilm, és még érdekesebb a tény, hogy a történet ezen vonalát az alkotók rendkívül érdekesre komponálták meg. Tudunk izgulni Yoshimiért, drukkolunk neki, hogy elnyerje Ikuko végleges felügyeleti jogát, és így még az állásinterjút, és a bírósági meghallgatásokat sem találjuk unalmasnak. Persze, idővel nyilvánvalóvá válik az is, hogy a drámai szál valójában központi téma, hiszen a halottaiból visszatérő Mitsuko tulajdonképpen Yoshimi bűntudatát testesíti meg, amiért nem tud teljes bedobással jó anya lenni, és a sárga esőkabátos kislányban jelenik meg a nő félelme is. Rettegés attól, hogy Ikukora is ez a sors vár, hogy egyszer majd elveszíti őt.

A Sötét víz kiaknázza a kislány-formulát. A folyosó végén, az ajtónyílásban, csuromvizesen ácsorgó, fekete hajzuhatag mögé rejtőző kiscsaj garantáltan a frászt hozza a nézőre, bár tény, hogy az ebben rejlő potenciált ritkán használják ki az alkotók. A film félelmetes, amikor eleve a rettegéskeltés a rendező célja, akkor tud minőségi vágásokat, erőteljes hanghatásokat vezényelni. De nagyon gyakran a feljebb említett drámai szál uralja a színt, ami annak ellenére, hogy minőségi, elveszi a teret a félelem elől, márpedig hogyha horrort nézünk, akkor igenis fosni akarunk. Mondom persze, hogy azért akadnak rémisztő jelenetek, a piros kis táska, és a fel-feltűnő Mitsuko rendesen odavágnak, csak éppen nem elégszer.

De! Ott van a finálé. A finálé, amely külön paragrafust érdemel. Ami úgy kezdődik, hogy Yoshimi, Ikukoval az ölében kirohan a lakásból és a lift felé veszi az irányt. És ami úgy fejeződik be, hogy még a legkeményebb lelkeket is képes sírva fakasztani. A borzongás egy elképesztően meglepő fordulattal veszi kezdetét, majd pedig a félelem és a kőkemény dráma keveredik, de olyan zsenialitással, ahogy azt eddig egyedül a Shutterben láttam megjelenni. Soha senki eddig nem volt képes ilyen kemény horrorisztikus jelentést tulajdonítani a víznek, de Hideo Nakata rendezőnek sikerült. Hátborzongató! Amikor az a liftajtó bezárul, uhh...

A színészi játékok egészen minőségiek, Hitomi Kuroki tökéletesen funkcionál főhősnőként, ahogy azt már feljebb is írtam, tudunk neki drukkolni, és képesek vagyunk vele együtt rettegni, és aggódni Ikuko biztonságáért. Az utóbbit életre keltő Rio Kanno is maradandót nyújt, kislány létére rendkívül rátermett játékot produkál. A két főszereplő ráadásul tökéletesen kapcsolódik egymáshoz, működik köztük a kémia, és vérfagyasztó hitelességgel ábrázolják ezt az egészen őszinte anya-lánya kapcsolatot.

A Sötét víz mindenképpen megnézésre érdemes film, különösen a keményvonalas horrorosoknak tudom ajánlani, mert ők nyilván a drámai szálat is jobban tudják majd értékelni. A végértéket az erőteljes finálé tornázza fel 8/10-re.