Annak idején lehetőséget adtam doggfathernek, hogy Penge-központú cikksorozatát a Movie Tank hasábjain vezesse. A kolléga nem sokkal később saját blogra vitte a rovatot, de az első mozifilmről szóló irományt még nálam is olvashattátok, és olvashatjátok a mai napig ide kattintva. - Itt meg doggfather többi írása található, remélem nem haragszik meg a reklámozásért, így éreztem illendőnek. ;)

A lényeg, hogy elérkezettnek láttam az időt arra, hogy én magam is értekezzek az első igazán fontos nagy vásznas Marvel-adaptációról, amely Wesley Snipes főszereplésével, Stephen Norrington rendezésében készült el 1998-ban. Természetesen akkoriban a képregényolvasókon kívül jóformán senki sem tudta, hogy nem eredeti ötletről van szó, az IMDB-n a mai napig nincs feltüntetve az írók között senki más, csak David S. Goyer, aki a forgatókönyvet körmölte le. Emellett sokan vannak, akik most sem tudnak Penge valódi eredetéről. A Marvel akkoriban valószínűleg szándékosan nem pörgettette le szignálját az adaptált produkciók elején ( ez még az első X-men filmnél is így volt ), hiszen a korai művek még tesztjelleggel mentek, a közönség reakcióit mérték, és ha esetleg visszafele sül el a dolog, akkor az nem okoz nagyobb károkat a kiadónak. Persze a dolog a lehető legjobb kimenetelt produkálta, és azóta a a képregényfilmek virágkorukat érik. Na, de lássuk végre, hogy milyen is volt a filmes adaptációk aranykorának hajnala!

A vámpírok mindenhová beszivárogtak, ott vannak az igazságszolgáltatás, a politika, és a szórakoztatóipar köreiben is. A több ezer éves szerződés értelmében igyekeznek elvegyülni, az emberek világának részévé válni. Csakhogy ezt nem nézi jó szemmel Frost ( Stephen Dorff ), aki lázadást szít, majd puccsot visz végbe, és ő lesz a vérszívók új vezetője. Célja nem más, mint az ősi véristen, La Magra életre keltése, és ezzel az emberi faj leigázása. Ehhez azonban szüksége van a félig ember, félig vámpír Penge, a Fénybenjáró ( Wesley Snipes ) vérére. A vérszívókat módszeresen gyilkoló fenegyereknek azonban lesz egy-két szava az őrült tervhez. 

A forgatókönyvet, ahogy már feljebb is írtam, David S. Goyer vetette papírra, aki a későbbiekben leginkább A sötét lovag-trilógia, a Black Ops-játékok, és Az acélember körül ügyködött. Eme korai munkája igazán emlékezetes, nem is csoda, hogy a rákövetkező években gyakran szavaztak neki bizalmat a különböző stúdiók. A Penge sztorijának lenyűgöző hatása egyszerűségében rejlik. Tulajdonképpen egy igazságosztós akciófilmet láthatunk, a rossz fiúk helyében vámpírokkal, a fináléban megspékelve egy hangyányi misztikummal. Viszont a feszültség adagolása, az izgalmak, és az akciók beosztása, valamint az egész cselekmény üteme a lehető legtökéletesebben van kidolgozva. 

Nyilván eme lenyűgöző összképhez szükség volt egy ügyes karmesterre is, aki ezúttal Norrington személyében jelen is volt. Az úriember inkább látványelemek terén szokta kivenni részét a filmekből, ám ezúttal magabiztosan foglalta el Director feliratú trónját, és valóságos adrenalinhajszát rittyentet a nézőközönség számára. A rendező nem fél bekeményíteni, filmjét dinamikussá, durvává, megalkuvást nem tűrően pörgőssé tenni. Már a nyitójelenettel tudatja, hogy a Penge nem a gyenge idegzetű, vérmentes akciófilmekhez szokott publikumhoz szól, hanem azon férfiakhoz, és férfias lelkületű hölgyekhez, akik szeretnek a moziban, vagy a kanapén ülve elmerülni kicsit a fröcsögő testnedvekben, és a leszakadó végtagok tengerében. A Penge mindent megad, amit egy tökös akcióhorrortól várhatunk, így elégedetten tudunk mosolyogni, amíg a stáblista vérvörös betűi leperegnek.

Az akciójelenetek koreográfiája varázslatos. A bunyók megtervezése változatos és izgalmas, a zúzás sosem válik unalmassá, amikor már kezdene kicsit sok lenni a gyilkolásból, Norrington visszaveszi az ütemet, és néhány higgadtabb, de a sötét tónusú hangulati töltetet egy pillanatig sem mellőző képsort mutat nekünk kettő vérontás között.

Wesley Snipes játéka mocskosul szar, ezen nincs mit szépíteni, viszont a fekete színész megjelenése nemes egyszerűséggel annyira kőkemény, félelmetes, és vérszomjas, hogy az előbb említett negatívumot szinte már meg is tudjuk bocsátani neki. A gárda legjobbja egyértelműen Stephen Dorff, aki a kissé, de épp megfelelő mértékben tenyérbemászó Frostot a maga nyers gonoszságában tökéletesen tárja elénk. Nem szabad megfeledkezni a mellékszereplőként jól asszisztáló Kris Kristoffersonról sem, valamint még Udo Kier hatásosan kidülledő szemeit is megemlíteném.

A Penge nem más, mint egy erőteljes, nyers agressziót, és vérözönt piszok mód hatásosan felvonultató tesztoszteronbomba, egy igazi, tökös férfifilm, valamint a vámpírtéma modern filmművészetben való egyik legemlékezetesebb prezentálása. 9/10.